Az ausztrál performer duo másfél hónapot töltött fővárosunkban az art quarter budapest rezidens művészeként, a nemzetközi közösségbe beépülve és folyamatosan új dalokon kísérletezve. Borsos Lőrincékhez hasonlóan a Datson Hughes-páros alkotói neve is a vezetéknevük összjátékából jön. Geoffrey Datson és Annette Hughes művészi kollaborációja az ausztrál vizuális-, zenei- és irodalmi kultúrából táplálkozva foglalkozik dalszövegírással, hangművészettel, költészettel és performatív előadásokkal.
Geoffrey Datson és Annette Hughes önálló karrierje a hetvenes években indult, közel tíz éve pedig szoros kollaborációban, közös művészi identitásukat építve dolgoznak. Annette Hughes művészettörténész és képzőművész végzettséggel a Ray Hughes Galériában kezdte karrierjét műkereskedőként, majd egy kulturális magazin szerkesztőjeként és producerként tevékenykedett. Geoffrey Datsont költőként fiatal kora óta a zenei kísérletezés foglalkoztatja, felvételein a verses formát keveri hangszeres és elektronikus zenével, sőt hangszereit is maga készíti, semmit nem bízva a véletlenre. A Surf Side Six és a Samurai Trash surf punk banda tagjaként Sydney zenei szcénájába beépülve alkotott a hetvenes évek végén, majd az ausztrál filmiparban díszletépítőként és filmzene íróként is kipróbálta magát mielőtt rátért a jelenlegi ösvényre.
– Hogy alakult meg a Datson Hughes duó, mikor értek össze nálatok a szálak?
– Annette Hughes: A hetvenes évek végén abban reménykedve mentem művészeti iskolába, hogy egy banda vagy művészeti közösség tagja lehetek. Ehelyett hozzámentem egy műkereskedőhöz, ami húsz évre előrevetítette az életutamat. Geoffrey-val a kilencvenes évek közepén találkoztam, amikor irodalmi menedzserként dolgoztam ő pedig filmes produkciók díszleteit építette, de a szabadidejének minden másodpercében zenét szerzett. Egy központi raktárépület stúdiójába költöztünk a kétezres évek közepén, ahol öt éven át vezettünk egy összművészeti közösségi teret, ahol színpadi fellépésekkel, versfelolvasásokkal és kísérleti zenével lehetett találkozni. A Geoffrey-val való együttműködésünk akkor fűződött szorosabbra, mikor egy fiatal iráni bevándorló sráccal találkoztunk, akit hetente meglátogattunk a bevándorlási központban és segítettünk neki angolra fordítani a verseit, amikhez később zenét is szereztünk és közösen léptünk fel vele.
A Mohsennel való kollaborációnk ébresztett rá minket, hogy mennyire hasonló síkon gondolkodunk szinte mindenről és bármin dolgozunk is, végül mindig összeérnek a szálak. Talán telepátiának is nevezhetjük egy kicsit.
– Írtál egy memoárt, amelyben a városi gazdag lét feladásáról mesélsz. Mi vezetett ehhez a döntéshez és mit takar pontosan?
– A. H.: Sydney elkezdett megfizethetetlenül drága lenni művészként és a raktárépületi közösség lendülete is kezdett kifulladni, a drogok sem hatottak már úgy és belefáradtunk a fennmaradásért folytatott küzdelembe. A szüleinknek is szüksége volt a segítségünkre így leköltöztünk egy vidéki farmra. Ott kezdtem bele a memoár írásába, Geoffrey kiadott két verseskötetet, közösen készítettünk egy albumot tizenöt év stúdiófelvételeiből és több félbemaradt projektünket is befejeztük, hiszen itt bőven volt időnk gondolkodni és szelektálni a megvalósítható ötletekből. Az aktuális hangulatunk és környezetünk nagyon meghatározza, hogy éppen milyen zenét készítünk, így a vidéki ritmust felvéve az elektronikától elszakadva visszatértünk a kétkezes akusztikus performanszokig. Az itt készült felvételek hozták az ötletet az Oszkár-projekthez, amivel Budapesten is foglalkoztunk.
– Akkor térjünk is át az aqb-ben eltöltött időszakhoz. A Blood in the Water elnevezésű projekten dolgoztatok főleg, amit a Csuvik Oszkár, olimpiai ezüstérmes vízilabdázóval való találkozás élménye indított el. Majd a rezidencia lezárásaként részt vettetek az aqb Open House hétvégi programsorozatán, ahol a stúdiótokban vártátok a látogatókat. Amint belépett valaki, egyedileg készített hangszereiteken kezdtetek el játszani és énekelni saját számokat. Miért kezdtetek el Oszkár történetével foglalkozni és milyen módon szeretnétek ezt feldolgozni?
– Geoffrey Datson: A nyolcvanas években, New Yorkban járva találkoztam Oszkárral, aki egy barátját látogatta meg a Princetonon. Mesélt nekem a budapesti fürdőkultúráról és gyerekkori vonzalmáról a medencék iránt, ezt viszont egy komor történet követte. Nagyon jó úszóként fiatal korában a nyilaskeresztes terror idején a Dunába lőtt zsidó áldozatok között talált túlélőket mentette ki a fagyos és véres folyóba ugorva. Can Togay és Pauer Gyula alkotása a Holokauszt 60. évfordulójára emlékeztető Duna-parti bronzcipők is ezt az időszakot idézik meg. Három évre rá az 1948-as londoni olimpia ezüstérmes magyar vízilabdacsapatában játszott, majd Ausztráliába emigrált, felvette az Oscar Charles nevet és a Sydney-i Egyetem csapatában kezdett pólózni, később pedig ugyanitt edzősködött.
Nagy szaktekintélynek számított, így az 1956-os melbourne-i vérfürdőként elhíresült Magyarország–Szovjetunió vízilabda-mérkőzést is ő közvetítette, ami egy hónappal a forradalom leverése utáni időzítése miatt különös hangsúlyt kapott, így a medencében és a nézőtéren is elszabadultak az indulatok.
Oscar nagyon meghatározó karaktere volt fiatalkori énemnek, mentorként is tekintettem rá. Ausztráliában rendszeresen találkoztunk és hosszú délutánokon át sétáltunk és beszélgettünk. Lenyűgözött, hogy sikeres sportolóként amatőr tudós is egyben, majd az idő múlásával szemtanúja lettem az egykor tökéletes test fokozatos leépülésének, sőt megcsonkításának, hiszen egy betegség következtében először a lábujjait majd a teljes lábfejét amputálni kellett. Halála után rám hagyta a teljes könyvtárát, benne fantasztikus matematikai és elméleti fizikai kiadványokkal. Többször figyelmeztetett a totalitarizmus veszélyeire. A vidéki stúdiónk melletti erdőben felfedeztem egy területet, ami a kékeszöld medencék hangulatát idézte fel, ide jártam ki verseket írni Oscarnak címezve, egy olyan világról, ami csupán a képzeletemben élt. Budapesten szerettük volna megtalálni a történetekben emlegetett medencéket és összegyűjteni Oscar élettörténetének darabjait.
– A. H.: Én csupán egyszer találkoztam Oscarral, már idős korában, így inkább a projekt költői és vizuális lehetőségei foglalkoztattak. A történelmi terror horrora és a vele járó kutatómunkából születő alkotások. Terveink szerint a családtagokkal készített interjúkból, történelmi szövegrészletekből és versekből dolgozunk majd, Christopher Barnett ausztrál költővel is együttműködve. Célunk egy installáció és egy zenei performansz elkészítése, dokumentarista történetmesélés, zene és vizuális művészet ötvözésével. Jelenleg az elkészült interjúkat szerkesztjük, közben kollázsokat és objekteket készítek és zenét szerzünk, Geoffrey verseit is a dalokba építve. Nyár elején pedig visszatérünk az aqb-be, hogy folytassuk és befejezzük azt a munkát, amibe belekezdtünk.
– Az életstílusotokat tekintve nagyon speciális utat választottatok, gyakran külföldre utazva rezidenciákon vesztek részt és új közösségeket ismertek meg. Milyen hatással van ez a hétköznapi életetekre és a karrieretekre? Zenészként a folyamatos úton levés nem ritka, de az állandó helyváltoztatás sajátos mentalitást kíván és hatással van az emberekhez való viszonyulásra is. Nálatok ez hogy működik?
– A. H.: Az aqb-s projektünk egyik fő kérdése is az elmozdulás, a helyváltoztatás. Foglalkoztat az emberek közösségek közti átjárhatósága, a menekült, a száműzött, a disszidens, a menedékjogot kérő és az emigráns szerepkör.
Saját magunkat is hasonló szituációkba helyezzük, kísérletezve a hirtelen hely- és helyzetváltoztatásokkal. Ez egyben sebezhetővé tesz, de közben a megadja a létezés egyszerűségének átélési lehetőségét is.
Ausztrália annyira távol esik a világ többi részétől, hogy nagy erőbefektetés elszabadulni onnan. Amikor ez összejön, akkor minden cseppjét ki akarjuk élvezni az élmények megtapasztalásának. Minden rezidenciának, amiben részt vettünk eddig, az emberek voltak a legértékesebb elemei, akikkel találkoztunk és a velük való kollaboráció lehetősége. Az aqb-ben érezhető volt, hogy sok a hozzánk hasonló gondolkodású művész, és egészen különleges atmoszférája van a helynek. A Spatial Sound Institute hangművészeivel és dolgozóival is együttműködtünk, aminek lehetséges, hogy egy közös ozorai fellépés lesz az eredménye.
– Mik a terveitek a jövőre nézve, meddig lehet ezt a mozgalmas ritmust folytatni?
– A. H.: Azt hiszem halálunkig. A mi korunkban a legtöbben a nyugdíjba vonuláson törik a fejüket, de mi már túl vagyunk rajta. Terveink szerint az életünk hátralevő részében ezt az életmódot folytatjuk. Egyre szélesebb közönségnek szeretnénk megmutatni a munkánkat, de nemcsak a nagyvárosokban, hanem egész apró távoli helyeken is. Személy szerint az a vágyam, hogy Ausztrália nem angol nyelvű részein is játsszunk.
