Kutrik Bence Rituale című alkotása a Bartók Rádió ArtRIUM sorozatának 2017 évi koncertjére született, és olyan hatást váltott ki, hogy 2018 áprilisában stúdiófelvételt készítettek belőle. Ez a felvétel volt versenyben a 65. International Rostrum of Composers (IRC) kortárszenei seregszemlén, ahol bekerült az európai rádiók számára lejátszásra ajánlott 10 darab közé. A mű 2019 márciusában kétszer is meghallgatható lesz Budapesten. Az alábbiakban Molnár Szabolcsnak a darabról írt elemzését közöljük.
„Az ösztöneim azt súgják” – mondjuk gyakran, amikor valamiben meglehetősen biztosak vagyunk, de logikus, racionálisan megalapozott érvelésre nem vállalkoznánk. Kutrik Bence 2017-ben bemutatott darabjában, amelyet meglehetősen szokatlan apparátusra – klarinétra, tubára, ütőhangszerekre és hárfára – írt, az ösztönök nem súgnak-búgnak, hanem senkiről és semmiről tudomást nem véve, teli tüdővel kinyilatkoztatnak.
A kompozíció címe rítusra vagy rítusokra utal, ám a zene alapján azt kell gondolnunk, hogy a rítus itt pusztán a „mindig-ugyanúgy-ismétlődő” dolgokat jelenti.
Itt és most azt látjuk, ahogy például egy ragadozó becserkészi, majd megöli prédáját, nem pedig azt, ahogy a vadász gepárdot imitálva eltáncolja a törzs előtt, miként is kell vadászni. Kutrik Bence nem az etnográfus, nem is a kulturális antropológus, hanem a természetfilmes perspektívájából szemléli tárgyát. A hangszerelés, illetve a darab első felének dallamanyaga alapján úgy tűnik, hogy a préda a megfigyelő részéről nem sok empátiára számíthat, és mintha Kutrik arra biztatná a nagyérdeműt is, hogy együttérzését ezúttal nyugodtan hagyja szunyókálni. A kompozíció középső szakaszának dramaturgiai crescendója olyasféle zsigeri extázishoz vezet, ahol nekünk, hallgatóknak nincs is lehetőségünk nem az eleve győzelemre kijelöltnek szurkolni.
Szégyelljük vagy sem, most tényleg az erősebbért dobog a szívünk.
És hogy véletlenül se háborogjon a lelkiismeret, hogy ne szólaljon meg a jobbik én, a mű kicsengése olyan hatást kelt, mintha mozgó kamerafókusszal, egyre távolabbról, madártávlatból néznénk a préda kiszenvedését. Már csak a nagy puszta látszik, később csak egy kontinens, majd a kék bolygó, a naprendszer, végül már a nap is csak egy halványan pislogó pont a sok ezer csillag között. Ez a kozmosz rendje, nincs mit tenni. Az élet alapállapota az egyenlőtlenség.
Mindezekhez képest elsőre meglepő, hogy a darab hivatkozik Hamvas Béla – egyébként nem kevésbé kemény, őszinte és illúziótlan, az ember hétköznapi viszonyait mitologizáló – gondolataira, amelyek valahogy mégiscsak idecsempésznek egy kis antropológusi, etnográfusi nézőpontot. Ám a zene nem enged a szorításból (most maga a zene a ragadozó és a hallgató a préda), a filozofikus kitekintés csak amolyan csiklandozás, a párkapcsolati dimenzió bekapcsolásával pedig még fájóbb, még brutálisabb lesz ez a rituálé.
Gyakran halljuk egy hatásos film vagy színházi előadás után, hogy az valósággal meggyomrozta az embert. Attól volt jó, hogy megtaposott. Azt hiszem ez a darab is ilyen. A hangszerek, a hangszeres effektusok hozzák a kötelező primitívet, de hát vegyük észre, hogy Kutrik milyen mérnöki módon számítja ki, hogy a primitív erő ne csak jelen legyen, de célba is találjon. A hangszerek egyszerre jelenítenek meg szólamokat, színeket és egy viszonylag jól körvonalazható jelenet szereplőit. És szerencsés, ha minden árnyalat, minden mozdulat látszik, minden hanglejtés hallatszik: az ütőhangszerek dübörgése, a tuba valószínűtlen mélységekből feltörő hangjai mellett mindig érzékelhető marad a hárfa vagy a klarinét. No nem azért, mert a szerző eminens módon akart eleget tenni a hangszerelés transzparenciájára vonatkozó kívánalmaknak, hanem azért, hogy a préda éneke olyankor is hallható maradjon, amikor az már csak megadó nyöszörgés. Empátia, hol késlekedsz?!
Kutrik Bence Rituale című alkotását március 9-én 19:00-kor a Studio 5 alkotócsoport Kritikán felül című koncertjén, a Zeneakadémia Solti termében, és március 18-án 19:30-kor a Gin-Tonic kortárs+jazz sorozat keretein belül, a Várkert Bazárban lehet meghallgatni. Utóbbi hangversenyen közreműködnek a Nemzeti Filharmonikusok művészei, vezényel Hamar Zsolt. Dés László jazz improvizációval reflektál a műre.