Így jellemezte az 1915. március 20-án született és 1997. augusztus 1-jén elhunyt legendás zongoraművészt Kocsis Zoltán, akinek mentora és személyes barátja volt Szvjatoszlav Richter.
Szvjatoszlav Richterről gyakran elmondják, Magyarországon adta első külföldi koncertjét. Ez nem teljesen igaz: 1950-ben már fellépett a Prágai Fesztiválon, a Zeneakadémia színpadára pedig 1954. március 4-én állt először. A következő két kép, amely Kotnyek Antal adományából került a Fortepan gyűjteményébe, négy évvel későbbről származik.
Szvjatoszlav Richter ebben az évben a február második hetében járt Budapesten. Akkor az Erkel Színházban lépett fel, majd október 4-én érkezett Budapestre a Bartók-fesztiválra, és két nappal később az eseménysorozatot záró koncerten szintén az Erkel Színházban a II. zongoraversenyt játszotta. „Nem véletlen – írta a Film Színház Muzsika beszámolója –, hogy Richternek épp ez a Bartók-mű a legkedvesebb, az ő hasonlóan nyugtalan, szenvedélyes természetéhez ez a kompozíció áll a legközelebb.
Hisz első tételének barokkos concerto-dinamizmusa, s az utolsónak a ritmus ős-erejét felszabadító lendülete az ő művészetének legjellemzőbb tulajdonságait kívánja az előadótól, azt, amit Richter játékában oly sokat csodáltunk: a ritmus tökéletességének élményét és zongorázásának elementáris energiáját. Emberfeletti technikai nehézségei eltűntek a megvalósítás lehetőségeit szinte felülmúló richteri tolmácsolásban. Az I. tétel kadenciája — túl minden zongoratechnikán — már úgy hatott, mint egy varázslat.
És íme, újra előttünk a bizonyság, az igazán zseniális muzsikus tévedhetetlenül talál rá a helyes megoldásra akkor is, ha nem volt még alkalma a stílus megismerésében elmélyednie.
Sehol egy hangsúly, egy lassítás vagy fokozás, ami ne lenne a helyénvaló, minden tökéletes és mintaszerű. A II. tétel indításában a kivételes, nagy művészet erejének voltunk tanúi, amikor a hangszer már az emberi hang kifejező erejével szólal meg, mint élő, érző organizmus. A panaszos, szívbemarkoló Adagio után milyen döbbenetesen kelt életre a gyors középrész éjszakai világa, fantasztikus látomásaival, titokzatos, sejtelmes hangjaival és rikoltásaival, tücsök-ciripelésével. Majd, amikor tovatűnt a vízió, milyen megrendítő magányossággal hangzott fel újra a kezdő téma, a magyar népi parlando dallamok kérő, könyörgő, követelődző hangján, mintha évszázados fájdalomról, elhagyatottságról, magáramaradottságról panaszkodna.”
A koncerten az Állami Hangversenyzenekart Ferencsik János vezényelte, a műsorban elhangzott még a Divertimento és a Concerto is.
A következő fotó 1963-as. Ebben az évben Budapest mellett Debrecenben is járt a zongoraművész. Így méltatta őt a Film Színház Muzsika: „Századokon át kutatta, hasztalan, az emberi elme a mindenható képletet, melynek varázserejével az egyszerű, a közönséges, az értéktelen is arannyá változnék a kezében. Szvjatoszlav Richter, úgy érezzük, épp ennek a szellemi varázserőnek van a birtokában. Átalakul és átlényegül, amit új életre kelt a zene gazdag birodalmából. Igaz, hogy
amihez hozzányúl, már legtöbbször maga is nemes drágakő. Csak a fénye lesz még tisztább, még szikrázóbb ebben a ragyogó sugártörésben.
Nehéz a szavakat megtalálni, hogy ismét megfogalmazzuk az újjáalkotásnak ezt a ritka tüneményét. A legcsodálatosabb és legfelemelőbb benne talán az, hogy a dolgok visszakapják eredeti értelmüket és jelentésüket. Szonáta és fuga, fantázia és tánctétel — e sok üres és elkoptatott formai képlet organikus élettel telítődik, el nem évülő gondolatok, felkavaró érzelmi megnyilatkozások, életről és halálról elmondott vallomások foglalataként.”
De készült vele a lapba interjú is, amelyből kiderült, orosz, volgai német, lengyel, tatár, sőt magyar felmenőkkel is rendelkezik. Ez utóbbiról bővebbet nem tudott mondani Richter, de apja beszélt neki erről. A zongoraművész 1963-ban Moszkvában élt egy négyszobás lakásban, amelynek egyik szobáját, ahol két zongora állt, teljesen hangszigetelték. Budapesten a margitszigeti Nagyszállóban lakott, ott is gyakorolt, két koncertje között pedig ellátogatott a Szépművészeti Múzeumba, ahol a legtöbbet Rembrandt képei előtt időzött. Érdeklődött az irodalom, a festészet iránt, utóbbit gyakorlatban is művelte, lakása falán lógott Fák a viharban című saját alkotása. A legnagyobb szenvedélyt azonban a színház iránt mutatta. Az antik és klasszikus szerzőket kedvelte, a regények színpadi adaptációját azonban elvetette: „Dosztojevszkij színpadon? Brr! Nem szabad! Bécsben láttam Dürrenmatt A fizikusok című drámáját. Nagyon tetszett. Már Moszkvában is játsszák, de még nem volt időm megnézni.”
Naponta akár harminc kilométert is gyalogolt, és akár 12 órát is gyakorolt. Akkor ötven egész estés műsora volt, a repertoáron harminc zenekari koncerttel. És ezt egyáltalán nem tartotta soknak. Az olvasók azt is megtudhatták, Richter irtózik az újságíróktól, szörnyű dolognak tartja a repülőgépet, a telefont, a rádiót, a televíziót, és időbe tellett, míg a lemezstúdiókkal megbarátkozott.
Richter 1965-ben ismét Magyarországon járt. A Muzsika kritikája így kezdődött: „Hirtelen, váratlanul toppant be hozzánk a hazai hangversenyélet abszolút kedvence (majdnem azt írtam: sztárja, de a meghatározás rá nem illik), Szvjatoszlav Richter. Minden rendkívüli és szokatlan volt: érkezése, nyári szólóestje az ilyenfajta produkcióra elvben alkalmatlan Erkel Színházban, a műsort meg nem jelölő plakátok s a két óra alatt kiárusított jegyek. Aligha van még olyan előadóművész, akiben annyira bízik a közönség, hogy hangversenye a műsor ismerete nélkül is megtelik. Richter — mint mindenben — ebben is kivétel, a vele való találkozás, bármit játszik is, a magyar közönség legnagyobb öröme, hallgatóit minden alkalommal feltétel nélküli megadásra kényszeríti.”
Mozart F-dúr szonátáját, Beethoven A-dúr szonátáját és Chopin négy scherzóját hallhatta a közönség. A Muzsika mellett a Népszabadságban is beszámolt a hangversenyről Breuer János, aki a napilapban sem fukarkodott a dicsérettel: „Szvjatoszlav Richter rabul ejtette ismét a hallgatóit.
Művészetének bűvölete napok múltán is fogva tart.
Nem csoda hát, ha az Erkel Színház közönsége a legnagyobbnak kijáró tisztelettel és lelkesedéssel — a közeli viszontlátás reményében — fogadta és ünnepelte a páratlan szovjet művészt.”
