Az egyszerű kijelentő mondatok között rendre komoly élettörténetek húzódhatnak meg, sok munkával, szorgalommal, tehetséggel. Tóth Gáborral való beszélgetésünkhöz az az apropó is bőven elegendő, hogy a kürtművész megkapta a Magyar Állami Operaház Kamaraművésze címet.
– Nehezen tudom magam elé képzelni a pillanatot, amikor egy kisgyermek úgy dönt, hogy kürtművész lesz.
– Lehet, hogy van ilyen, de az én esetemben nem pontosan így történt. Zenész családból származom, magától értetődő volt, hogy én is tanultam zenét: négy-öt évesen a zongorával kezdtem. Később nagyapám, aki klarinéton játszott, azt javasolta, próbáljam meg a kürtöt is. Elfogadtam a javaslatát, bár nem tudom pontosan, hogyan érezte meg, hogy jó kapcsolatom lesz a hangszerrel. Ennyi évvel a hátam mögött nyugodtan kijelenthetem, jó döntés volt.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
– De ez még csupán a hangszer. Nem vágyott arra, hogy szólista legyen?
– Ez megint a családi hagyomány része. Említett nagyapám az Opera első klarinétosa volt huszonöt évig. Azt hiszem, ez magában is érdekes: egy családból két első fúvósa is van, illetve volt a dalszínháznak. Édesapám is színházi emberként dolgozott, ő az Operettszínház zenekarában játszott, ugyancsak lenn a zenekari árokban, nem fenn a színpadon. Én ebbe nőttem bele. Jól érzem magam az opera világában, bizonyos értelemben láthatatlanul. Sőt, annyira vonz, hogy alaposan megválogatom az érkező kamarazenei, koncertzenekari felkéréseket. Természetesen vállalok ilyen feladatokat is, de a legjobban az Operaházban szeretek játszani.
– A világ számos pontján részese volt az együttes munkájának. Járt Amerikában is, a tavaly őszi New York OperaTúrán, amelynek során a Magyar Állami Operaház csaknem két hétig vendégeskedett a David H. Koch Színházban, és a zenekar külön, önálló estet is adott a Carnegie Hallban. Legutóbb pedig Dél-Koreában tettek látogatást.
– Ezek szép emlékek, és nekünk, zenészeknek is nagy élmény, ha a világ leghíresebb koncerttermeiben játszhatunk. Mind a Koch Theaternek, mind a Carnegie Hallnak kitűnő az akusztikája. Ez a tapasztalat tehát mindenképpen előkelő helyen szerepel az emlékeinkben, maga a tény pedig az életrajzunkban. Azonban szakmai értelemben – és egészen biztos vagyok benne, hogy minden kollégám egyetért velem – lényegtelen, hogy hol lép fel az ember. Nem fog másként figyelni a kottára, a hangszerére, a karmesterre attól, hogy New Yorkban, Budapesten vagy Erdélyben kell játszania. Természetesen az akusztika más és más, és a legjobb teljesítmény érdekében ehhez igazodni kell.
– Mégis, mit tapasztal a közönség részéről, mindenütt egyformán érzik, értékelik az előadást, a megszólalás minőségét, finomságait?
– A világ számos pontján felléphettem már, és bár bizonyos mentalitásbeli, vérmérsékleti eltérések megfigyelhetők, úgy gondolom, a közönséget ebből a szempontból nem lehet egységesen megítélni. A nagy többség részéről sokszor tapasztaltam már meglepő reakciókat, például amikor kitörő lelkesedéssel fogadnak olyan produkciókat, amelyek belülről nem hangzanak hibátlannak.
– Megtárgyalják egymás között, ha ilyet tapasztalnak?
– Nem. Félreértések elkerülése végett, nem valamiféle ál-udvariasság miatt, hanem azért, mert itt komoly, felkészült muzsikusok játszanak együtt.
Mindenkinek lehet valami miatt rosszabb estéje, csakhogy azt ő is pontosan tudja, érzi.
Sokkal inkább jellemző, hogy ő szól, és a közösség erejét mutatja az is, hogy magától értetődően igyekszik a szólam ezt megoldani.
– Van olyan mű, amit kifejezetten szeret, ha műsoron van?
– Természetesen. Richard Strauss bármelyik operája meghatározó feladat egy kürtös életében. Ehhez tudni kell, hogy az ő édesapja is kürtművész volt, így Strauss pontosan ismerte ennek a hangszernek az adottságait, lehetőségeit. Néha talán túlságosan is jól, mert nagyon nehéz feladat eljátszani a műveit. Az Opera repertoárján rendszeresen megtalálhatók Strauss darabjai, így szerencsére nincs okom panaszra. Ahogyan nagyon jól esett a kamaraművészi elismerés is, amelyről az intézmény vezetői döntöttek. Természetesen e nélkül is éreztem, hogy megbecsülik a munkámat, és elismernek. Mindezt az is jelzi, hogy gyakran kapok kisebb szólófeladatokat, mégis, az, hogy ezt a címet is kiérdemelhettem, úgy gondolom, igazolja, hogy szakmai és emberi szempontból is megtaláltam a helyem ebben a zenekarban.
– Ha épp nem dolgozik, otthon milyen műveket szokott hallgatni?
– Jellemzően olyasmit, ami összefüggésben van a soron következő produkcióval. A Magyar Állami Operaházban – ha nem ősbemutatóról van szó – komoly tradíciókat őrzünk. Akad olyan darab, amit annak idején a szerző dirigált itt, és ismert a dokumentációja, leírása, mégis érdemes néha megnézni, meghallgatni, másutt hogyan dolgozzák fel ugyanazt a művet. Ebben a tekintetben ma már nagy segítség az internet, hiszen ott rengeteg felvétel megtalálható.
– Kikapcsolódásként nem is hallgat zenét?
– Nem. Vannak pillanatok az életben, amikor azt érzem, hogy jó dolog a csend!
