Ez a két probléma, az önkényesség és a forrásoktól való eltávolodás általában kéz a kézben járnak és divatossá válhatnak; valójában néhányan a régizenei előadók közül büszkék is rá, hogy „elszabadítják” („emancipate”) magukat a forrásoktól. Ezt én „modern” régizenei tradíciónak hívnám. Érdekes módon, sok esetben ez a törekvés a késő romantika siker-receptjeit (eszközeit) használja, úgymint a hosszú crescendókat és diminuendókat, a felütéses frazírozást, a folyamatos vibratót és a modern rubatót.
A zeneműveket gyakran áthangszerelik, átdolgozzák, hogy „érdekesebbé”, vagy hosszabbá tegyék őket. Nagyon népszerű lett (például az eljárás), amit én „Bolero hatásnak” hívok. A képlet a következő: kezdd a darabot egy ütőhangszeres szólóval, aztán tedd hozzá a basszust, aztán egyesével a többi szólamot, míg (végül) mindenki játszik, aztán, ha szükséges, ismételd meg ugyanezt, csak fordítva a végéig.
Mindezek az eszközök könnyen alkalmazhatók és nem igényelnek túl sok különleges tudást vagy technikát. Abból profitálnak, hogy a mai hallgatók által is ismertek vagy könnyen érthetők, ami egyben az ilyen típusú előadások sikerét is megmagyarázza. Ez magában nem gond; minden előadó szabadon cselekedhet szándékai szerint. Mindazonáltal, ha ezeket az előadásokat, nyíltan, vagy hallgatólagosan, megtévesztően az „autentikus régizene” címkével hirdetik, ezt én egyfajta szellemi és művészi csalásnak fogom fel.
Mi lehetne egy másik lehetőség? Nem mehetünk vissza az 1950-es és 1960 –as évekbe, mikor mindenki valóban rá volt kényszerítve, hogy saját maga tanuljon, mivel hivatalos régizene oktatás csak elvétve volt elérhető. Nem kívánom visszaforgatni az idő kerekét, inkább azt szeretném, hogy kamatoztassuk a hatalmas mennyiségű elérhető információt, amit aztán komolyan véve szükséges tanulmányozni, megemészteni és használni. A változatosságra is szükség van – minél jobban tanulmányozzuk a régi forrásokat, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy nincsen egyetlen historikus igazság, ami minden időre, helyre, stílusra, műfajra és zeneszerzőre érvényes.
Tanárként felelősnek érzem magam, hogy növendékeim figyelmét magukra a historikus forrásokra irányítsam: (sokkal inkább) a kották, a hangszerek, a képek, és írások (felé), mint modern kiadások, kópiák, fordítások, tanulmányok és kommentárok (irányába). Miért kellene a tanítványaimnak elfogadniuk az én értelmezésemet a historikus tudással kapcsolatban? Még ha a legjobb szándékkal is adom át őket, az információk akkor is csak körülírva, rövidítve, manipulálva, válogatva, pontatlanul vagy keverve, és amúgy is a saját elfogultságomnak, (korlátozott) képességeimnek, tapasztalataimnak, vakfoltjaimnak, vérmérsékletemnek és ízlésemnek kitéve (juthatnak csak el hozzájuk).
A növendékeket meg kell tanítani, hogy minden információt, a hangszeres tanároktól és a zenetudósoktól származókat egyaránt, kritikus szemmel és egy egészséges adag szkepticizmussal vizsgáljanak.
Véleményem szerint, és nem csak a régizene területén, minden tanárnak az lenne a célja, hogy magát feleslegessé tegye, és növendékeit arra ösztönözze, hogy autodidaktákká váljanak. Művészeknek, tanároknak és növendékeknek egyaránt arra kell törekedniük, hogy elérjék és fenntartsák hangszerük vagy énekhangjuk tökéletes tudását (birtoklását), egyidejűleg tájékozottakká váljanak és maradjanak, s közben arra törekedjenek, hogy ez a két tudományterület gyümölcsözően kölcsönhatásban legyen egymással. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem a gyors és könnyű út, sem a diákoknak, sem a tanároknak, de bizonyosan a leghasznosabb mindkettőjük számára. Közönségük (is) látja majd a hasznát, akiket így nem tesznek majd bolonddá a Császár új ruhájával.
