Kell-e, lehet-e újat mondani az élő legendáról, Edita Gruberováról? Szuperlatívuszok sorolása helyett érezzük magunkat kiváltságosnak, hogy februárban két estén újra Budapest vendége volt: egyik legkedvesebb szerepét, Luciát énekelte az Erkel Színházban.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
Ő sem tud fejből pontos adatot, de a Lammermoori Lucia címszerepét kétszáznál többször énekelte a világhírű koloratúr szoprán.
1975-ben debütáltam vele Grazban, azóta van velem ez a hősnő. Ez majdnem fél évszázad, az ember életének több mint fele. És közben mennyi minden változik: a test, a gondolkodás, mindaz, amit az életről tudok… Ez mind-mind hat a hangra, a kifejezésmódra.
„Donizetti és Bellini zenéje olyan terep, ahol igazán mindent ki lehet fejezni. Annak idején a tanárom azt mondta, hogy az elődök lábnyomai kezdetben túlságosan nagyok, de beléjük lehet nőni. Ma már tudom, hogy a talpam kitölti a lenyomatot.”
Gruberova esetében szinte lehetetlen mérleget vonni: az Éj királynője, Zerbinetta, Anna Bolena, a Roberto Devereux Erzsébetje, megannyi meghatározó szerep.
Erzsébet királynő most különösen közel áll hozzám, a testi adottságaimnak, a saját koromnak leginkább ez a szerep felel meg. De aztán ha hívnak, hogy újra énekeljem Luciát – mint amikor Budapestről kértek, hogy Japánban lépjek fel a magyar produkcióval –, akkor nem tudok ellenállni.
Az énekesnő sosem titkolta, hogy a színrevitelnél fontosabbnak tartja a zenei megvalósítást. Kedvvel beszél az 1978-as, első bécsi Luciájáról, amit logikus, klasszikus rendezésben játszott. „Később, amikor olyasmit kértek tőlem a rendezők, amihez nem volt kedvem, mindig erre az előadásra gondoltam.” – meséli nevetve. „És sok mindent kitaláltak már: volt, hogy egy hatalmas lyuk tátongott a színpadon, amitől nem tudtam az éneklésre koncentrálni. Az új bécsi előadásban a színpadon havazik, önöknél Budapesten pedig esik az eső… Egyszer azt kérték, hogy egy fán adjam elő a duettet Edgardóval, de azt nem vállaltam.”
Budapesten 2014-ben koncertszerű produkcióban már énekelte Luciát. 2017-ben a Japánban vendégeskedő Magyar Állami Operaház csapatával lépett fel először Szabó Máté új rendezésében, majd 2019 februárjában két estén az Erkelben újra teljes értékű előadásban formálta meg a szerepet. „Japánban a rendező nélkül próbáltunk, Budapesten már vele együtt, és egyáltalán nem esett nehezemre követnem az utasításait.
Én sok mindenre hajlandó vagyok a színpadon, de éneklés közben leginkább állni szeretek, mint a normális emberek, amikor beszélgetnek egymással.
„Minden azon múlik, mi játszódik le belül, a többi csak koreográfia. Jobban szeretem a koncertszerű előadásokat, mert ott csak a hangomra hagyatkozhatok. Két négyzetméterem van, ahol az összes érzelmet meg kell tudnom jeleníteni.”
Gruberova hosszú pályája során megformálta már mások mellett Mozart, Verdi, Massenet, Strauss hősnőit, de valódi otthonra Bellini és Donizetti művei között lelt. „Mozarttal kezdtem, és a mai napig a legnagyobb géniusznak tartom őt. Aztán jött a bel canto, és azt éreztem, hogy ezeket a szerepeket nekem írták.”
„Az egész testemmel befogadom ezt a zenét.”
A bel canto Gruberova szerint jóval több egy technikánál. Érteni kell a zene grammatikáját, mondja, és ha emellett a technika is megvan, az még mindig nem elég az érzelmek bemutatásához. „Sokan hiszik, hogy a hang a torokból jön, de ez tévedés: lentről, a hasból kell énekelni! Fiatalabb kolléganők kérnek tőlem tanácsot: megvan a hangjuk, de valahogy mégsem jön elő, amire vágynak. Hát persze, egy házat sem a tetőnél kezdünk el építeni, hanem az alapoknál. Én egész életemben ezen az épületen dolgoztam…
A nőknél negyven körül bekövetkezik egy kisebb krízis. Változik a test, az izomzat, az egész élet. Mindeközben a torokban ott dolgozik a két kis hangszalag, segíteni kell nekik, támogatni kell őket ennyi átalakulás közben. Viszonylag későn ismertem fel az új tanárom segítségével, hogy mi a helyes út: a régi, és a tőle tanult új technikám ötvözésével megértettem a változás lényegét.”
De vajon miben áll a bel canto titka? „Vannak énekesek, akik Verdit énekelnek akkor is, amikor bel cantót adnak elő, és ez helytelen. Vagy ott van Norma, akit Callas óta egy hanggal mélyebben szólaltat meg mindenki, holott Bellini nem ezt írta. Sokáig vártam vele, de én az eredeti hangfekvésben énekelem. Egyszerűen máshogyan szól, és ettől minden logikussá válik.
„Verdi bravúros, persze, de Bellini közelebb áll az élethez: a bel canto egy életstílus.”
A két budapesti fellépés között beszélgettünk, így az első, tomboló sikerű előadás tapasztalatairól is kérdeztem. „A magyar közönség az egyik legjobb a világon. És ez nem csak frázis, érzem az energiáikat. A kadenciánál létrejön a nagy csönd is: »Most megvagytok, mehetünk tovább!« Lucia kadenciájánál teljesen jelen kell lenni fejben is: bocsánat, de én már 51 éve állok a színpadon, és higgye el, ennyi idő után ez a rész átkozottul nehéz! Azt szoktam mondogatni: »Édes Istenem, segíts meg! Ha sikerül, boldog leszek, de ha nem megy, akkor tudni fogom, hogy ennyi volt.« Szerencsére Isten szeret engem, és megengedi, hogy elénekeljem a kadenciát. Ez pedig őrületes örömet ad. Valóságos adrenalinbomba.”
A kivételes estét vajon kivételes órák előzik meg? „A fellépés napján legszívesebben kifutnék a világból. A délelőtt borzalmas, de amíg fiatal az ember, van tennivalója: elvinni a gyerekeket az iskolába, bevásárolni. És bár ma már csak magammal kell foglalkoznom, ma is ott a kérdés: mi szükség van erre? Délután gyorsabban telik az idő, és mire színpadra lépek, minden rendben van. Előadás után visszamegyek a hotelbe, ahol képtelen vagyok elaludni, hajnalig nyomkodom a tévé távirányítóját, annyi energiával tölt fel az előadás.”
Zárásképp arról kérdeztem Edita Gruberovát, mit tart legkomolyabb szakmai sikerének.
Mindennél jobban vágytam arra, hogy Salzburgban énekelhessem az Éj királynőjét, és megkaptam.
„Csodálatos volt, amikor Zerbinettát formáltam meg, szintén Salzburgban, Karl Böhm irányításával. Újabb csúcspont volt a Traviata Carlos Kleiber mellett. Nagy ajándék volt Jean-Pierre Ponnelle-lel dolgozni a Manonban. Meg persze ott van Lucia, akivel utoljára talán épp önöknél, Budapesten volt lehetőségem találkozni.
Nehéz ezt abbahagyni, de muszáj lesz. Az éneklés nekünk olyan, mint a kábítószer. De ugyanakkor gyógyszer is.
„Egy zürichi rajongóm sok évvel ezelőtt súlyos beteg lett, és megírta, hogy rengeteget segített neki, hogy a lemezeimet hallgatta. Egyébként tudja, mi akartam lenni 13-14 éves korom körül, amikor pályát kellett választani? Sokat betegeskedtem, ezért biztos voltam benne, hogy ápolónő leszek. Aztán jött a plébános, és közölte, hogy muszáj énekelnem. A folytatást ismeri. És mindenen túl, azt hiszem, valahol mégis ápolónő lettem, aki képes a zenével segíteni…”
