Egy ritkán hallott svájci romantikus és Ambrose Akinmusire új lemeze a Gramofon-toplistán

A Gramofon-toplista második helyén egy manapság ritkán emlegetett zeneszerző, Othmar Schoeck A Dürande-kastély című operájának felvétele és napjaink egyik legkeresettebb jazztrombitása, Ambrose Akinmusire szerepel.

Leghíresebb operája, a Penthesilea (1927) drezdai sikere után a német romantikától elvarázsolt, svájci komponista, Othmar Schoeck (1886–1957) „engedett hazájában rossznéven vett vonzalmának, és a náci Németországban kereste a nemzetközi elismertséget. […] A Das Schloss Dürande 1943-as ősbemutatója a Berlini Staatsoperben önkéntelenül is tükrözte a Harmadik Birodalom »isteneinek« reáltörténelmi »alkonyát«. Hogy Hermann Göring birodalmi marsall mint a Porosz Állami Színházak főnöke az Eichendorff nyomán született szövegkönyvtől elborzadt […], az kevésbé jellemző, mint a kastély felrobbanása a mű végén. A premier bombázásoktól elgyötört közönsége ezt ugyanis összetéveszthette a valósággal” – olvasható Ulrich Schreiber operakalauzában.

Mindebből akár Göring jó ízlésére is következtethetnénk, hiszen – és erről már az igényes megjelenésű album kísérőfüzete informál – „a Schoeck által befolyásolt librettó mai szemmel nézve is az opera gyönge pontjának tűnik. Nyelvileg ügyetlen, a versek színvonala ingadozó. A népdalok hangját idéző, naivan tetszetős líra s az erőteljes [francia] forradalmi dalok mellett dilettáns rímekkel és kínos nyelvi fordulatokkal találkozunk. Mindenekelőtt azonban náci frázisokba és ideológiába ütközünk.

Schoeck műve mégis olyan zenei kvalitásokkal rendelkezik, amelyek szükségessé teszik a mű revízióját.

Francesco Micieli kapta a megbízást, hogy a szövegkönyv verseit radikálisan széttördelje. Némi habozás után elvállalta: »A munka nagy részét a ’giccstelenítés’ tette ki. Eichendorff azonos című novellájához [1836] tértem vissza, ahhoz igyekeztem nyelvileg is közelíteni.« A mű késő romantikus stílusával, amely a dalok »lírai« Schoeckjét a Penthesilea »drámai« Schoeckjével egyesíti, eszköztára legszéléig merészkedett el a szerző. Ugyanakkor művészetének e két vonása oly szervesen egészíti ki egymást, hogy a megújult eredmény nemcsak teljesen önállónak tűnik, hanem ma is magával ragadó, és már-már posztmodern hatást kelt.” (Thomas Gartmann)

A mű revitalizációját példamutató gondossággal végző karmester pedig arra törekedett, „hogy a színpompás, extatikus partitúra az élő felvételt megörökítő három CD-n is úgy szóljon, mint az új ősbemutató hangversenyén” (Stadttheater Bern, 2018. június 2.).

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Van, akinek az Egyesült Államok a demokrácia bölcsője, a szabadság letéteményese, a lehetőségek hazája; és van, akiknek a faji megkülönböztetés, a megosztottság, az erőszak és az érzelmi terror földje. Ambrose Akinmusire negyedik Blue Note-lemezén az utóbbi tulajdonságok hordozójának látja és láttatja hazáját. Viszonyulásának mozgatórugói aligha az ifjúság lázadó természetében keresendők, hiszen harminchét évével már inkább a középnemzedékhez tartozik.

A kiugróan tehetséges trombitás és zeneszerző keserűségét és haragját vélhetően a saját maga és (fekete) sorstársai által megélt tapasztalatok érlelték meg.

A brutális rendőri intézkedések következtében elhunyt ártatlanok ügye különösen foglalkoztatja: a kiváltságokra utaló Free, White and 21 című szerzeményének gerincét az áldozatok nevének felsorolása adja. Ritkán kap hangot a jazzben ilyen nyílt, szarkasztikus, helyenként durván fogalmazott társadalomkritika. A verbalitás a rap és az énekbeszéd formájában az első három, terjedelmes szerzeményben az üzenetek elsődleges közvetítője; a szövegek szerzője, előadója Kool A.D., egykori rapper.

Akinmusire nemcsak kiemelkedő hangszeres, hanem a zenéről koncepcionálisan gondolkodó, kísérletező muzsikus. Az Origami Harvest eddigi legnagyobb szabású, merész vállalkozása, amely a jazz (Sam Harris – billentyűsök, Marcus Gilmore – dob, Walter Smith III – szaxofon), a kortárs kamarazene (Mivos Quartet), a repetitív zene, a szabadzene, a rap, a funky, a hip hop és a soul elemeinek felhasználásával új értelmezési keretbe helyezi a jazzt.

A modern jazz markáns vonulata a különféle kulturális és zenei hatások, kifejezőeszközök ötvözése, Akinmusire azonban más úton jár: az Origami Harvest nem az eredők fúziójára, hanem együttélésére vagy kontrasztjára épül.

Az afro-amerikai népesség városi zenéjeként polgárjogot nyert rap jó ideje a fiatal jazzmuzsikusok látóterében van, és az európai klasszikus zenében meghonosodott vonósnégyes szerepeltetése sem mai törekvés. Akinmusire is élt ezzel a módszerrel korábban, de a húros hangszerek jelenléte – akár magányos szólamként, akár közös, drámai hanghordozóként, itt minden korábbinál meghatározóbb. A különböző esztétikai minőségeket zavarba ejtő természetességgel egymás mellé rendelő zene legjobb pillanataiban a nagyság jegyeit viseli magán.