A kortárs olasz zeneszerző nyolc énekesre és alig több mint tizenkét hangszerre írt két egyfelvonásos operáját, a Fantasio és Fortunio címűeket a Magyar Állami Operaház a novarai Teatro Cocciával együttműködve mutatta be Olaszországban. A 2018. decemberi ősbemutatót követően Budapesten is láthatóak lesznek a darabok a következő évadban az Eiffel Műhelyház Bánffy-termében. Giampaolo Testonival beszélgettünk.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
– Hogyan született meg az együttműködés a Magyar Állami Operaházzal?
– A vállalás „motorja” az ügynököm és kiadóm, Luca Ceretta, és nagy örömömre szolgál, hogy a lelkes fogadtatású olaszországi bemutató után az operadiptichon 2019-ben az Eiffel Műhelyházban kerül a magyar közönség elé, 2020 júniusában pedig a Bartók Plusz Operafesztiválon is látható lesz. Nagyon izgalmas és konstruktív volt a találkozás Almási-Tóth András rendezővel, művészeti igazgatóval és Kocsár Balázs főzeneigazgatóval. Minden résztvevő nagy szenvedéllyel és affinitással vett részt a produkcióban. Külön kiemelném a főszereplő Balga Gabriellát, Kállai Ernő hegedűművészt, Szennai Kálmán és Mikó Szilvia korrepetitorokat.
– Az opera, a balett, a színház, a kamarazene területén egyaránt otthonosan mozgó zeneszerzőként a kritikusai a múltba visszatekintő avantgárdnak aposztrofálják a zenei stílusát. Egyetért a meghatározással?
– Pályakezdő zeneszerzőként a Bécsi Iskolán kívül a 20. század elejének nagy komponistái hatottak rám, Janáčektől Mahleren át Sosztakovicsig, Respighitől Debussyn át Messiaenig. A második világháború után az avantgárdok háttérbe helyezték ezeknek a szerzőknek a remekműveit a modern művészet ideológiai újragondolása, a kísérletezés jelszavával.
A folytonosság, az érzékenység, az expresszivitás jegyében egyike voltam a neoromantikus zenei mozgalom alapítóinak, amely éppen az avantgárd ellenpontjaként jött létre.
– Irodalmi alapanyagú operái sorában Büchner Leonce és Léna és Shakespeare A vihar című drámája után a korai romantika francia mesterének, Alfred de Musset-nek két darabját írta át vígoperaként. Mi inspirálta a Fantasio és Fortunio történetében?
– Kézenfekvő a hasonlóság Musset Fantasio és Falazó című drámái között, az utóbbinak a hírnevét öregbítette, hogy Messager operát írt Fortunio alakjából, Offenbach pedig a Comédie-Française- beli bemutatóhoz komponált zenei kíséretet.
Fantasio és Fortunio mindketten nagy álmodozók, akiket untatnak a hétköznapi élet szabályai. Költői, utópisztikus módon akarnak kitörni a környezetükből. Álruhát öltve menekülnek egy képzeletbeli világba, hogy megtapasztalják a szerelmet. Fantasio az udvari bolond jelmezébe bújik, hogy a királylány közelébe férkőzzön, és ugyanazt a szeretetet élvezze, mint az elhunyt udvari bolond. A királylány jegyese, a herceg pedig a kísérőjével cserél szerepet, hogy kifigyelhesse választottját, végül Fantasio leleplezi őt, és meghiúsítja az esküvőt. A Fortunióban a jegyző szolgálatában álló tanítvány vesz fel női ruhát, hogy fedezze a feleség légyottjait a katonatiszttel. Az ifjú és tapasztalatlan Fortunióban ellenállhatatlan romantikus vonzalom ébred a jegyző neje iránt, aki felfedezi a diák tisztaságát, érzelmi gazdagságát.
A két történet tükröt tart egymásnak, mintha csak egyazon opera két felvonása volna.
Szerelem és illúzió, álcázás és félreértések izgalmas játéka folyik, amely rokon Rossini színházának szellemes humorával.
A 18. századi operák világát idéző zenei megoldásokkal, a bel canto és a recitativók használatával igyekeztem megteremteni a remények, az ábrándok egyszerre melankolikus és örömteli világát.
– Mindkét karaktert női hangra írta, ezzel is jelezve, hogy a szereplők másnak akarnak látszani az élet színpadán, mint akik valójában?
– A barokk operáktól Mozarton, Rossinin át Richard Straussig hosszú és szép hagyománya van a női énekhangok által interpretált férfi szerepeknek. Kamarazenei hangzásra komponált, gazdag színekkel és tónusokkal építkező hangszereléssel kívántam visszaadni a rejtőzködések, az önámítások egyszerre költői és nevetséges színezetét.
