Az épület 1952-től 1969-ben bekövetkezett haláláig Szabó Ferenc (1902–1969) zeneszerző villája volt, aki Kossuth-díja mellé kapta meg használati jogát.
Ettől kezdve Fonyód nagy szerepet játszott életében. Feleségével rendszeresen itt töltötték a nyarakat, kora tavasztól késő őszig. A zeneszerző Szabó című, visszaemlékezésekből szerkesztett kötetben itteni életmódjáról is olvashatunk. Eszerint minden délelőtt rendszeresen komponált. Sokat olvasott, mellette környezete rábeszélte a horgászatra, amit nagyon megszeretett.
Egy ottani horgász, Gyimesi Imre mesélte, hogy „délután három óra körül volt az az idő, amikor meg szokott érkezni, ez olyan rendszeres, olyan beütemezett volt, akkor tudtuk mi többi horgászok, hogy három óra van, hogy a tanár úr odaért. Akkor legtöbbször külön is húzódtunk, ő is maga szeretett bedobni, hogy másokat ne zavarjon. Nagyon szerény ember volt, nem szerette, hogyha keresztüldobta a másikat, inkább elhúzódott, ha nem is lehetett olyan jól dobni. […] Ha bárki mondta a horgászok közül, hogy valami horgászfelszerelése nincs ott, és kérdezte, hogy nincs-e a horgásztársak közül valakinek, akkor a legelső ő volt, aki felajánlotta, hogy neki van.”
Fonyódi orvosa így emlékezett: „Természetszeretete nagyon megkapó volt. Gyakran sétált, barangolt a fonyódi utakon, ösvényeken. Egyszer például találkoztam vele egy szokatlan, számomra is ismeretlen ösvényen, ahol faragott botjával a természetet élvezve bandukolt, sétálgatott. Beszélgetéseink kapcsán megcsillant határtalan nagy olvasottsága, tájékozottsága, az ismeretanyag, amit összegyűjtött, és ebből adott is. Bőven, sokszor.”
Utolsó fonyódi nyarán, 1969-ben a Légy jó mindhalálig című, Móricz regénye alapján készült operáján dolgozott. Nagyon szerette volna befejezni, de érezte, hogy torzó marad. Ősszel már nagyon beteg volt; fel kellett mennie Budapestre, hogy befeküdjön a kórházba, ahol hamarosan, november 4-én elhunyt.
Nevét 1982-ben felvette a fonyódi zeneiskola. Utcát is neveztek el róla, a rendszerváltás után azonban mindkettőt átkeresztelték, mivel kifejezetten „vonalas” zeneszerzőnek számított. Ebben az életrajzi összefoglalóban elolvashatjuk erről is a legfontosabb tényeket.
Bechstein zongorája, amelyet özvegye a zeneiskolának ajándékozott, sokáig a Fonyódi Múzeum állandó kiállításán volt látható, aztán az is máshova került; a zeneszerző nevét és fonyódi létezését pedig gyakorlatilag elfelejtették.
Forrás:
A zeneszerző Szabó: emlékezések. Bp. Zeneműkiadó, 1984
