Az ötéves, balatoni Klassz a pARTon fesztivál budapesti nyitókoncertjére stílszerűen a Duna-partra néző Pesti Vigadóban került sor július 12-én este. A program, az egész fesztivál szelleméhez hűen, alapjában a derűs és harmonikus hangokra helyezte a hangsúlyt, kerülve mindazt, ami felkavaró vagy tragikus. Tette ezt azonban anélkül, hogy bárki „könnyű és szórakoztató” nyári programnak érezhette volna – garantálta ezt, hogy nagy mesterek remekműveiből épült fel. S a fesztivál alapítójának és főszereplőjének, Érdi Tamásnak is oly módon biztosított hangsúlyos szerepet, hogy közben a program sokszínűsége is megmaradt.
Az első részben Mozart K 385-ös D-dúr („Haffner”)-szimfóniáját és Weber op. 79-es „Konzertstück”-jét, a második részben Schubert 5. (B-dúr) szimfóniáját és Chopin utolsó zenekari kompozícióját, az op. 22-es Grande polonaise brillante-ot (és a bevezetéséül szolgáló, Andante spianato elnevezésű szólódarabot) hallhattuk. Érdi Tamás partnere és a szimfóniák előadója a bakui Ajjub Gulijev vezényelte Óbudai Danubia Zenekar volt.
A Mozart-szimfónia azonnal meggyőzött arról, hogy a fiatal és sokszoros versenygyőztes Gulijev igen kulturált, precíz karmester, aki kidolgozott és áttetsző hangzásra törekszik, s akinek egész egyénisége klasszikus kiegyensúlyozottságot, legömbölyítettséget sugároz. A zenekar számára ez lehetőséget jelentett arra, hogy a legvonzóbb oldaláról mutatkozzon meg – különösen egy olyan összecsiszolt hangzású, kiváló fúvósokat felvonultató együttes, mint a Danubia Zenekar. Gulijev vezénylete alatt a szimfónia karakterei is plasztikusan kibontakoztak, ám az a benyomásom is kialakult, hogy valamifajta robbanékonyság mégiscsak hiányzik a művészi palettájáról:
a letisztult kiegyensúlyozottság alapvető élményébe ugyanis igen gyakran valamifajta kényelmes-statikus elem vegyült.
Anélkül, hogy bármely adott pillanatban azt éreztük volna: Gulijev itt nem követi elég érzékenyen a partitúrát, a tételek egésze valamiképpen mégis kielégítetlenül hagyott. Hangsúlyozom azonban: mindez a megszólaltatás messzemenő igényességével párosult.
A fenti óvatos fenntartást – egy-két apró zenekari pontatlanságtól eltekintve az általam érzékelt egyedüli negatívumot – tökéletesen elfeledtette azonban Érdi Tamás pódiumra lépése. Amint ő a billentyűkhöz ért, azonnal szertefoszlott a statikusság, a kényelmes kiegyensúlyozottság puszta lehetősége is. Weber visszatérő, már-már eposzi jelzője, a „tündéri”, kevés helyen válik ennyire kézzelfoghatóvá, mint ebben a művében. Az egybekomponált, rövid tételekből álló zongora-concertinónak, mint a szerzőtől tudjuk, már-már parodisztikusan romantikus, lovagi-szerelmi programja van; a tündéri, könnyed és elbűvölő jelleg azonban nem is ebben a programban, hanem jóval mélyebben, Weber személyes karakterében gyökerezik. Neki még a virtuozitása sem hősies-harcos természetű, mint a Beethovené vagy a Liszté: ami náluk férfias elszánás, az Webernél könnyedség és a szökőkút vízcseppjeinek sziporkázása. Nos:
senki sem látja pontosabban Érdi Tamásnál a weberi személyiségnek és zenének ezeket a finomságait.
Illetve ő nem csupán látja ezeket, hanem hallatlan érzékenységgel és kontrollal hallhatóvá is tudja őket tenni. Játéka, billentése maga az életteliség, a plaszticitás, személyes kisugárzása mindvégig magával ragadó – azonosulása a művel és szerzőjével bámulatra méltó.
Schubert 19 évesen komponált V. szimfóniája ugyancsak elvarázsolt alkotás – sötét színek akadnak ugyan benne, de mégsem olyan meghatározóak és nem tükrözik ugyanazt a vigasztalhatatlan szomorúságot, mint tíz évvel későbbi, a halál gondolatával oly intim kapcsolatot ápoló Schubert művei. Az előadás fő erénye az volt, hogy érzékeltette ezt az hamvassággal kombinált elvarázsolt jelleget; egyéb pozitívumai és problémái azonosak voltak a Mozart-szimfóniával kapcsolatban említettekkel. Talán azzal a különbséggel, hogy az, amit korábban statikusságként jellemeztem, itt még feltűnőbb hatással volt a tempók megválasztására: így a II. tétel, amelynek tempójelzése Schubertnél Andante con moto, minden volt, csak nem „con moto”.
Chopin kettős remeke viszont valóságosan megkoronázta az estét. Érdi már a kezdő ütemek zsongító hárfahangjaival elbűvölte a hallgatóságot, és ezáltal meghatározta az egész Chopin-mű előadásának intenzitását. Talán még játékának gyöngyöző brilianciájánál, a hang minden élességet nélkülöző intenzitásánal is többet jelentett a zenei idő finomságaival való mesteri gazdálkodás, az agogikai kifejezőerő szuggesztív alkalmazása. Ezúttal a zenekari rész tempója is minden igényt kielégített, s a zenekar és a szólista szép hangjainak özöne ellenállhatatlanul sodorta a hallgatót a felemelő befejezés felé.
