Az előző számban megjelent, az Opera társulatának két világháború közötti vendégszerepléseit felelevenítő cikkünk Oláh Gusztávval ért véget. Folytatódjon innen a történet, hiszen az ő díszlete adta a hátterét annak a produkciónak, ami a legnagyobb sikert aratta külföldön ebben az időszakban, és nem is akárhol: a milánói Scalában.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
Ottorino Respighi A láng című operája egy évvel az ősbemutató után Budapesten is színre került 1935-ben. „A legelőkelőbb esztétikai szellem nyilatkozott meg ennek a színpadi beállításnak minden részletében, a nagy tömegjelenetek dekoratív pompájában és nagyvonalú mozgalmasságában csakúgy, mint az egyes magánszereplők színészi tehetségét kiválóan kamatoztató, sőt felfokozó drámai instrukciókban” – írta Tóth Aladár a Pesti Naplóban megjelent kritikájában.
Az előadás különlegessége, hogy Oláh Gusztáv nem csak a díszletekért, hanem a jelmezekért és a rendezésért is felelt. Valószínűleg ez a rendkívüli teljesítmény is hozzájárult ahhoz, hogy 1936-től már főrendezőként tevékenykedhetett a dalszínházban.
Radnai Miklós, az akkori főigazgató azonban más művészeket is helyzetbe hozott: óriási lépés volt, hogy a húszas évek karmesterválságát egy, a világ színpadain már bizonyított dirigens megnyerésével tudta orvosolni. Arturo Toscanini tanítványa, Sergio Failoni 1928-ban szerződött Budapestre, és ő vezényelte A láng magyarországi bemutatóját is, amelyről Fodor Gyula, az Esti Kurír publicistája így írt: „A zenekar, élén Failonival nem marad mögötte a Scala vagy a római Operaház zenekarának. Elénk varázsolja a partitúra minden színét, sóhaját, fergeteges zúgását, zengését.”
E mondat igazságát a társulat már 1938-ban Firenzében a Maggio Musicalén is bizonyíthatta Respighi operájával, és persze Bartók Kékszakállújával. A siker még átütőbb volt, amikor 1940. január 12-én az operajátszás egyik fellegvárában, a milánói Scalában is elhangzott A láng Failoni irányításával, Oláh Gusztáv intenciói szerint: „Mélységesen átérzett, meggyőződéses elismerés váltotta ki a minden felvonás végén felzúgó egyhangú és tartós tapsvihart. (…) A példásan összeforrott, nagyhatású előadás semmit sem mellőzött sem hangok, sem színpadi és festői beállítás terén, avégből, hogy a lehető legszebb eredményeket tudja felmutatni” – tette közzé az Il Sole.
Utazás tekintetében az opera- és balettársulat mögött nem maradhatott el az ország első, rendszeres koncerttevékenységet folytató, Erkel Ferenc-alapította hangszeres együttese, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara sem. Sőt, valójában ők voltak azok, akik legelőször felkerekedtek. Az első külföldi szereplésükre ugyanis már 1915-ben sor került a bécsi Konzerthausban. Kerner István vezényletével Beethoven, Goldmark, Richard Strauss és Brahms művei hangzottak el. A zenekar hazai és külföldi turnéi az 1920-as évektől, Dohnányi Ernő elnök-karnagy vezetése alatt váltak rendszeressé.
Ahogy előző írásunkban részletesen beszámoltunk róla, 1929-ben Nürnbergben léptek fel. 1933 nyarán Szegeden, a Dóm téren adtak magyar műsort, amit javarészt Dohnányi, és egy szám (Nyári este) erejéig Kodály vezényelt. A művészek később ismét a határ felé vették az irányt: 1936-ban Rómában, az Augusteóban Giovanni Salviucci, Respighi, Beethoven és Wagner műveit játszották. Az est karmestere ezúttal is Dohnányi Ernő volt, aki saját darabját, a Szimfonikus perceket is műsorra tűzte.
A második világháború azonban ezt a fajta lendületet is megtörte, és a negyvenes évek végén kialakuló kommunista önkényuralom is számos, áthatolhatatlan akadályt gördített a nemzetközi kapcsoltok építése és ápolása elé. Az ötvenes évek végén indult el újra az áramlás – elsősorban külföldi énekes sztárok itthoni, néhány estés, és Lamberto Gardelli olasz karmester rendszeres fellépéseivel. A hetvenes-nyolcvanas évektől inkább az egyszemélyes, külföldi sikerek jellemzőek, többek között Sass Sylviáé, Marton Éváé, Polgár Lászlóé, Gregor Józsefé, a kilencvenes években Rost Andreáé, Lukács Gyöngyié, Sümegi Eszteré, Miklósa Erikáé.
Az egész társulatot érintő turnék fonalát a kilencvenes évek végétől vette fel újra az Opera vezetése, ekkor kezdődtek el a rendszeres utazások, amik a Távol-Kelet felé vezettek. A többi pedig már napjaink történelme…
(A cikkekhez nyújtott segítségért köszönet illeti Wellmann Nórát, az Operaház Emléktárának muzeológusát, és Iványi Jozefát, az Operaház Archívumvezetőjét.)