Kilépni a komfortzónából – fináléjához ért a Fesztivál Akadémia

Ránki Dezső és Klukon Edit - fotó: Posztós János

A Fesztivál Akadémia július 27-i esti nagy koncertjét az a sokszínűség jellemezte, ami minden klasszikus zenei koncertnek már a műsorfüzet elolvasásakor előzetes dinamikát, várható feszültséget ad. Azt nagyon kedvelem, ha már valami előre kizökkent abból a szokásos komfortérzetemből, hogy megyek hangversenyre, és ott aztán viselkedni kell ám.

Mire beléptem a Zeneakadémia Nagytermébe, és többedmagammal a helyemet kerestem, már elkezdődött az első mű. Nem, nem késtem el, de monoton orgonaszó áradt már felénk, egyre növekvő hangerővel. Úgy éreztem, mintha a hetvenes évek elején járnék egy hard rock koncerten, valahogy így „melegíthette be” közönségét John Lord a Deep Purple-ből, vagy épp Ken Hensley a Uriah Heepből, még a hosszú haj is stimmelt. Akár következhetett volna a Stormbringer című opus, de helyette Tornyai Péter „Előjáték határok nélkül” című, hegedűre és orgonára írott kamaramuzsikája alakult ki a káoszból.

 

Tornyai Péter – fotó: Posztós János

Ezt tessék szó szerint venni, mintha valóban keletkezne valami (vagy épp újraépülne  romokból?). Az orgona-hegedű hol viccesnek ható, hol komor párbeszéde folyamatosan alakul át a jól ismert nyugati zene alappillérjeivé. Szinte észrevétlenül csúszunk át a második zeneszámba, ami pedig Bach E-dúr hegedű-csembaló szonátája.

Szabó Balázs és Dmitrij Szmirnov – fotó: Posztós János

Dmitrij Szmirnov és Szabó Balázs hihetetlen dinamikával, ugyanakkor laza derűvel kalauzoltak minket abban a rendetlenségből kialakult idealizált világban, ami Bach muzsikája. Ők láthatóan jól össze vannak szokva, jól érzik magukat a színpadon, és ezt az érzést közvetítik a közönségnek is.

Fesztivál Akadémia 2019 – fotó: Krizsik András

Ha már keletkezésről, útról szól a program, a harmadik zeneszám, Liszt „Via crucis” – négykezese (Klukon Edit és Ránki Dezső előadásában) indokoltan van jelen itt. Kultúránk egyik legnagyobb toposza Krisztus útja, e műben életének utolsó pillanatait ábrázolja a zene, egészen a halálig. Súlyos, megrendítő mű ez, meg is akasztotta kissé az este lendületét. A mű előadása méltó volt jelentőségéhez, bár a stációk felidézése több segítséget is igényelt volna, annak ellenére, hogy az est házigazdája, Fazekas Gergely felsorolta ezeket. Ez a zene igényli a vizualitást, érdekes lett volna képeket, víziókat is látni a hallottak mellé.

A második rész első felében újra a barokk játszotta a főszerepet. Folytatódott a koncert elején megkezdett zenei utazás, és ennek megfelelően igazi örömzene árasztotta el a színpadot. Magasztosságnak vagy túlzott pátosznak nyoma sem volt, igazi természetességet kaptunk. Blow, Händel és Bach áriái  igazodási pontként, kiteljesedett idealizmusként hatottak. Többek között Kovács Ágnes éteri tisztaságú hangjának köszönhettük azt a könnyed derűt, ami a művekből áradt.

Ide kapcsolódik:
Fesztivál Akadémia vízen és szárazföldön

Egy út valahonnan valahova tart. A Fesztivál Akadémia koncertjén a végállomás Beethoven volt, ideális választás arra, hogy az út más irányt vegyen, ahhoz képest, amerre eddig jártunk. Beethovennél ugyanis megváltozik a zene. Ha valaki meg akarja érteni a felvilágosodás irányát, törekvéseit, elég, ha meghallgat egy Beethoven-művet. Mondjuk, legyen ez a Kreutzer-szonáta, mert ebben nem lehet  nem észrevenni azt a progresszív intenzitást, ami olyan elementáris erővel tör előre, ahogy az korábban elképzelhetetlen volt. Beethoven maga csinál forradalmat mindenből, amihez csak ér, és ha a szerelem ez, akkor az lesz forradalmian mámorító. Beethoven zenéjével vigyázni kell, Tolsztoj óta tudjuk, mennyire.

Kelemen Barnabás és José Gallardo duója ezt a féktelen intenzitást emelte ki. A fiatalos lendület olyan energiát szabadított fel a hallgatóságban, mintha egy nagy szimfónia hangzott volna el.

Kelemen Barnabás és José Gallardo – fotó: Krizsik András

Jó volt látni ezt a nyitottságot és átsugárzó játékkedvet. Nem belterjes, visszafogott, vájtfülű elit-muzsikálást láttam, hanem sokkal inkább azt, hogy kell sokféle mondanivalójú, stílusú muzsikát  az előadói „én”-nel  együtt megosztani a közönséggel. Számomra azt hiszem, ez volt az est legnagyobb élménye.