A harmadik nap délelőttjén is folytatódik Bősze Ádám stand-upja, láthatóan élvezi, belejött a szerepbe, a nézők pedig vele együtt a nevetésbe. Nem érzem soknak, hogy mindig igyekszik valami humort belecsempészni konferálásaiba, nem erőltetett, a klasszikus zenei közeg lazításához kifejezetten jól jön.
Ezúttal közhasznú információkat kapunk a fesztivállal kapcsolatban, melyik program hogyan és miért módosul, hova menjünk, ha ezt meg azt akarunk fogyasztani. Esetleg a Kaposfesthez köthető ínyencséget, a sós fagyit, ami angolul állítólag csak „Kapos related thing”, és miért ne lehetne éppen ez? Már Galla Miklóstól is megtanulhattuk, hogy a „cuccnak” korlátlan számú jelentése van.
Most nem a művek keletkezéstörténetébe vagy belső törvényszerűségeibe nyertünk betekintést (ezt, aki akarta amúgy is megtehette, korábban), hanem gyakorlati tanácsokat kaptunk. Fel is használtam a műélvezeti szünetet egy kis szívem szerint való elmélkedésre arról, hogy mennyire kell vagy érdemes fel-, netán rákészülni egy-egy klasszikus zenei előadás előtt, megismerkedni a művel, az előadók előéletével, esetleg itt-ott bele is hallgatni. Nincs erre se határozott válasz, legyen mindenkinek ideje vagy kedve szerint. Néha nem árt, ha tudjuk, hogy mikor keletkezett egy alkotás, milyen körülmények állhatnak a kompozíció hátterében, operák esetében jól jöhet, ha ismerjük a sokszor agyonbonyolított librettót.
De már önmagában a „felkészülés” szó is skolasztikus ízű kissé. Erősíti képzeletünkben a műfaj sokak által kritizált intézményes kereteit.
Hisz nem illendő tudatlannak lenni, meg kell tisztelnünk az eseményt műveltségünkkel épp úgy, mint az ünnepélyes öltözékkel. Ez sokak számára riasztó, mert követelményeknek megfelelni a legtöbb esetben nem öröm, hanem megoldandó feladat. És ha szórakozni megy az ember (mért ne lehetne egy klasszikus zenei koncert vagy egy opera igazi szórakozás?), akkor ne iskolai leckének tekintse ezt, vagy unalmas évzáró ünnepségnek talpig öltönyben, ahol nem lehet kivárni az igazgatói beszéd végét.
Nem beszélve arról, hogy mindenki másra asszociál egy-egy darab hallgatása közben, és miért lenne lényeges, hogy mi inspirálta a szerzőt. Előfordulhat, hogy forradalmi hevület kiváltotta kvartett hallgatása közben valakinek legutóbbi szerelmes éjszakája jut eszébe, nagyon helyesen.
De akadhat azért olyan eset is, amikor az ismeretek nem a kötelező jelleget erősítik, hanem annak végiggondolását, hogy a különleges körülmény, ami a mű létrejöttét kísérte, gyakorolt-e értelmezhető befolyást az alkotóra.
Az, hogy valóban sütött-e a hold, amikor Beethoven a Mondscheint komponálta, számomra mindegy, de Sosztakovics hegedűre és zongorára írott szonátája esetében fontos információ, hogy azt David Ojsztrah számára írta.
Amikor egy komponista általa nagyra tartott személynek ajánl művet, ott létezhet olyan többlettartalom, amin érdemes rágódni kicsit. (Közhelyszerű, de nagyon jellemző példa erre Beethoven értékelésének változása Napóleonról, az Eroica visszavont ajánlása esetében.)
Ha az ajánlás előadóművészé, akkor feltételezhető, hogy a szerző számításba vette az előadó kvalitásait, ilyenkor a mű nem más, mint a nagyrabecsülés hangra váltott formája. Sosztakovics művében ugyan lassan, terjengősen alakulnak a folyamatok, de, ha valaki (ideértve a mű előadóját is), átvészeli az első tételt, utána minden idegszálát megragadja a darab.
De a legérdekesebb zenei kirándulást Martinů Kvartettje jelentette. Ez a klarinétra, kürtre, csellóra és kisdobra írt mű már hangszeres összetételében is egyedi. Martinů abban a korban élt és alkotott, amikor az ütőhangszereket szólóhangszerként is kezdték felfedezni. A darabnak amúgy is erős bartókos fílingje van, de érezhetően kacérkodik a jazzel is. A hangzás, amit kapunk, nagyon jó, az alkotó korában szokatlan megoldásokat is hallunk, ezek felidézik a korai Bartókot, talán még a későit is.
Az esti koncerten igazi romantika várta azt, akinek épp erre volt igénye ezen a hűvös, de csendes nyári estén. A két darab között Brahmson kívül Joachim József személye a közös pont, a kapcsolat pedig igazán érdekes. Az első részben hallunk egy hegedű-zongora szonátát, amit három zeneszerző komponált Joachimnak. Dietrich jegyzi az első, Schumann a második és a negyedik tételt, míg Brahms a harmadikat. Ha gonoszak akarunk lenni (vagy igazságosak? Néha egybeesik ez a kettő, az is igaz…), akkor mondhatnánk, hogy teljesen egyértelmű, miért az utóbbi két név maradt fent a zenetörténetben.
Joachim személyiségét, művészi szemléletét, életének szemelvényeit is megismerjük az ezúttal a tételek között elhangzó konferálásokból. Idő is van erre, hiszen a négy tételt négy kiváló hegedűművész adja elő, a zongorista személye viszont mindvégig ugyanaz. Ez nagyon különleges impulzus: hallgatni egy egyenetlen színvonalú, de inspiráló művet, miközben Joachim nem mindig felhőtlen életének részletei is feltárulnak. Bősze Ádám ezúttal óvatosan bánik a poénokkal, komolyabb hangot használ. Azt érzem, hogy közel áll hozzá Joachim József személyisége és ars poeticája, érezhető a személyes hangvétel. Az előadói intenzitás ezt a személyes hangulatot még meg is emeli, előrevetítve a következő szám, Brahms A-dúr zongoranégyesének hangjait.
Ez igazi koronája volt az estnek, a mű az európai kamarazene egyik nagy csúcspontja, az, amiért kamarazenét egyáltalán érdemes hallgatni.
Bősze előadóestjét hallottam már nemrég máshol is, mégis beültem megint, kíváncsi voltam, mennyire inspiratív egy másik környezet. Jól esett ismét nevetni a szójátékokon, az irónián és az önirónián, amellyel ő maga gyakorlatilag önálló műfaj lett. Nem tudom, van-e más stand up-os, aki egy olyan finnyás és állítólag erősen távolságtartó művészeti ág alapjain, mint a klasszikus zene, termel folyamatosan szívből röhögtető poénokat. És nem kell hozzá se vájtfül, se vájtszem (bocsánat, Ádám, hogy a babérjaidra török), hogy bárki értse ezeket, mert viccesek és kész.
