Philippe Jaroussky Cavalli-operarészleteit tartalmazó lemezén Baráth Emőke is közreműködik, és jazzgitározás egyik ikonja, Bill Frisell is új albummal jelentkezett. Augusztusban ezek a kiadványok kerültek a dobogó legfelső fokára.
„Cavalli érzéki operáit korlátozott számú hangszer kíséri, mégis: e zene 350 év elteltével is rendkívüli benyomást tesz az emberi lélekre” – zárja terjedelmes esszéjét a luxus kivitelű albumban Jean-François Lattarico. Merthogy a velencei városi iratokban fennmaradt szerződések tanúsága a szerény „két hegedű + basso continuo” felállásról nemcsak gazdasági, hanem esztétikai okokra is visszavezethető. Cavalli követte példaképe, Monteverdi hitvallását, miszerint a zene a szöveg szolgálója, és nem nyomhatja el felduzzasztott hangzásával a szavakat. (A transzparencia igényének tett eleget a felvétel szólistáját kísérő formáció, az Artaserse is, miközben 13 hangszeresük a legváltozatosabb színeket varázsolja elénk.)
Ám mind e gazdasági s esztétikai szempontok ama történelmi tényből következtek, hogy Velencében a népoperát találták föl – alig négy évtizeddel az operaműfaj firenzei megszületése után.
„Operája számára Velence a zenés színház hagyományából szintézist hozott létre, amely a különböző műfajokat – pásztorjátékot, tragédiát, komédiát, eposzt – hatásosan keverte. És mivel Velence kereskedőváros volt, az opera is gyorsan gazdasági ágazattá vált, amelyből mindenekelőtt a nép profitált. Ennek igényeihez kellett alkalmazkodniuk a zeneszerzőknek és főleg a szövegíróknak.” (Lattarico)
Akit megijesztene, hogy Philippe Jaroussky – nem minden fekvésben rokonszenves – hangját kell vagy egy órán át hallgatnia, azt megnyugtathatom: a kontratenor sztár intelligensen válogatott Cavalli operáiból. A zene mindvégig élvezetes, még ha nem mindig mély is (mint Monteverdinél!). A firenzei (és mantovai) recitar cantando itt már inkább cantar recitandóvá válik, vagyis a deklamáló részek is ariózusak, mint pl. Endimione jelenetében (Calisto). És újból és újból elbódítanak a basso ostinato fölötti lamentók, amelyek hatásáról már Monteverdi sem mondott le, s amelyek szépsége alól Purcell, de még Händel sem vonhatta ki magát. Amit pedig Jaroussky mint Nerillo – a városi erkölcsöket fölhánytorgató, gunyoros apród – művel a hangjával, az az énekesi alakítás magasiskolája (Ormindo). Ehhez a színvonalhoz méltó Baráth Emőke (szoprán) és Marie-Nicole Lemieux (alt) közreműködése is e pompás lemezen.
Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.
A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.
Megszokhattuk már, hogy a világelsők között számon tartott kiadó koncepciója szerint az általuk publikált zenei anyagot nem kísérik szöveges értékelések, legfeljebb szebbnél szebb fotók. Így van ez most is, de akad két kivétel. Az egyik az, hogy a lemezborító nem komor, északi hangulatot áraszt, hanem Charles Cajori neves amerikai művész 1980-ban készített Epistrophy című derűs, nonfiguratív festménye díszíti, amelyet Thelonious Monk azonos című kompozíciója (egyben az album címadó darabja) ihletett. A másik, talán még fontosabb egy apróbetűs mondat, amelyből megtudhatjuk, hogy ez az album a két művész 2017-ben kiadott Small Town című lemezének folytatása (Gramofon, 2017 őszi szám).
Persze mindez az adatok gondos mérlegelése révén is kiderülhet, ugyanis az élő felvételeket éppen úgy 2016 márciusában a híres New York-i Village Vanguardban rögzítették, mint az előző lemez esetében. A repertoár megválasztása annyiban különbözik, hogy itt egyáltalán nincs saját szerzemény, annál inkább a nagy jazzikonok (Monk, Paul Motian, Billy Strayhorn) standardekké nemesült kompozíciói, és a Nagy Amerikai Daloskönyv örökzöldjei Jerome Kerntől és másoktól.
Frisell sokirányú érdeklődését, jó értelemben vett eklektikus művészetét korábbi lemezeinek tucatjai igazolják. Működése azért rendkívül szimpatikus, mert azt nem korlátozza semmilyen üzleti megfontolás: az alapanyag lehet jazz, blues, rock vagy country, ő mindenből képes saját művészetét létrehozni. A korábbi albumon hallhattunk például Fats Domino-slágert és ez a lemez sem lehet meg kakukktojás nélkül: a country zene olyan gyöngyszemei, mint a Red River Valley és a Save the Last Dance for Me hangzanak el sajátosan „frisellesítve”.
A nagy gitárművész és a nála három évtizeddel fiatalabb partnere lebilincselő zenei dialógusa ezeken a felvételeken is olyan kreativitást mutat, amely páratlan az ilyen puritán felállás esetében.
Csak a húrok beszélnek ezen a bensőséges kamarazenei felvételen… Persze még inkább lehetetlen elfogódottság nélkül írni erről a lemezről, mert mindössze néhány hete adott felejthetetlen koncertet Bill Frisell a Fesztivál Színházban, ahol partnere ugyan nem Thomas Morgan, hanem egy izlandi basszusgitáros, Skúli Sverrisson volt, de a produkció minden vonatkozásban erre a két lemezen rögzített zenei matériára rímelt.
Cím: Ombra mai fu – Francesco Cavalli operaáriái
Kiadó: Erato/Warner – Magneoton
Katalógusszám: 0190295518196
Cím: Bill Frisell–Thomas Morgan: Epistrophy
Kiadó: ECM Records – Hangvető
Katalógusszám: ECM 2626