Egy Callas-felvétel terelte az addig zongorázó Kiss Diánát az éneklés felé: a kazettáról szóló Habanera alatt tört rá a felismerés, hogy mi az ő útja. Addig örömét lelte a barokkban és Bartókban, de a zongoragyakorlás nem adott neki annyi energiát, mint az éneklés. Az operavizsgák közönsége után idén nyáron az operettrajongók is megismerkedhettek vele az Operettszínház Csárdáskirálynőjének Stázijaként. A Nagymező utcai premieren azonban új szerepkörben, primadonnaként találkozhatnak vele a nézők.
– A Debreceni Egyetemen, majd a Zeneakadémián operaénekesként diplomáztál. Az operett hogyan került a látókörödbe? Volt esetleg kurzusotok, amin beleszerettél a műfajba?
– Külön kurzus nem. Anna Netrebko felvételeit sokat hallgattam, és rátaláltam arra, amin egy schönbrunni szabadtéri koncerten Szilvia belépőjét énekli. Egy érzéki, erős, vagány, tüzes nőt hallasz, rengeteg energiával. Az akkora élményt jelentett, hogy tudtam, ha ezt a műfajt így is lehet, akkor én ezt akarom csinálni. Nem gondolom, hogy az Operettszínház vezetősége erről tudott, de a Csárdáskirálynő Szilviájával egy álom vált valóra. Amikor ez kiderült, madarat lehetett velem fogatni, és azt érzem, hogy belső fejlődést, előrelépést jelent az életemben minden tekintetben.
Egy címszereppel, ráadásul ezzel a címszereppel bemutatkozni nagy feladat, hatalmas lehetőség, ugyanakkor hatalmas felelősség is.
Kiss-B. Atilla főigazgatótól azt a bizalmat is megkaptam, hogy ennek a csodálatos színháznak a társulatát erősíthetem tagként az idei évadtól. A tudásom legjavát szeretném nyújtani, hogy méltó legyek a társulathoz, darabhoz, a műfajhoz, a színházhoz, azokhoz a nagyszerű művészekhez, akik már játszották például Szilviát.
– Pedig a nyáron még Stázi voltál a Margitszigeten. Mennyire érezted magad komfortosan abban szubrettszerepben, a Szilviától egészen eltérő karakterben?
– Van egy viccelődőbb, könnyedebb oldalam, ebből a szempontból Stázi nem áll tőlem távol, de attitűdben inkább Szilviának tartom magam. Nem éreztem magam kényelmetlenül, mert inspirált a feladat, de ott volt bennem a félsz, hiszen a két szerepet szinte párhuzamosan tanultam. Hiteles szerettem volna lenni Stáziként, és nem akartam csak külsőségekből megoldani. Aztán rájöttem, hogy másfelől kell megfognom, hiszen ez a lány nem a Marica grófnő Lizája, nem egy cserfes, locsi-fecsi kislány. Stázi egy Edvinnel egykorú fiatal arisztokrata nő, aki tisztában van a nőiességével, a vonzerejével, a társadalmi rangjával. Így már jóval könnyebben találtam hozzá kulcsot. Az viszont kihívás volt, hogy magamban elkülönítsem a két karaktert, az egyik ne nyomja rá a bélyeget a másikra. A nyári főpróbahéten ezért Szilviát el is felejtettem, csak Stázira koncentráltam, hogy a maximumot nyújthassam.
– A Nagymező utcában már csak Szilvia van. Az ő figurájában mit kellett felfejtened?
– A nőiességét, hiszen mint minden primadonna, ízig-vérig, minden porcikájában nő, illetve a lágyság és a keménység, a törékenység és az erő megfelelő fokozatait, színeit. Zeneakadémiai színészmesterség-tanárom, Almási-Tóth András szavai csengtek bennem vissza: egy történetben egy karakternek A-ból B-be el kell jutnia, tehát a változást meg kell élni. Az viszont nem mindegy, hogy milyen eszközökkel mutatod meg. Ebben érdekes módon sokat segít, hogy az operettnek olyanok a műfaji keretei, amik a színész saját lényét nem nyomják el, hanem engedik érvényesülni. A Csárdáskirálynőben rengeteg ilyen egyénítve kidolgozott apróság van, mert Vidnyánszky Attila erre rendezőként lehetőséget adott. Először nyúlt operetthez, és nagyon komplexen kezelte az előadást. Számomra nagyon izgalmas volt a próbafolyamat. Sokat tanultam tőle, a kollégáktól. Az például, hogy több szereposztás van, nem versenyhelyzetet jelent, hanem kölcsönösséget, egymástól tanulást.
A színház csapatjáték, közösségi alkotás, és ahhoz is hozzásegít, hogy egyénenként többé, jobbá váljunk. A Zeneakadémián ezt tanultam, és itt is ezt tapasztalom.
– Jó darabig a pianínó mellett, aztán a jelzések között zajlanak a próbák. Te mennyire tudsz már akkor elkészülni egy szereppel?
– Nagyon sokat segít, amikor megérkezik a díszlet és a jelmez, mert akkor válik valóságossá az, amit addig próbáltál. Más a jelzések között, próbaruhában közlekedni, mint egy ilyen térbe belépni. Cziegler Balázs fantasztikus díszletet álmodott. Amikor először megláttuk a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon ezt a monumentális gramofont, mindenkinek elállt a lélegzete. Elegáns, korhű, a monarchia hangulatát, a szellemi pezsgést, a gazdagságot, a gondtalanságot megidézi, és aztán széthullik, szintén szimbolikusan utalva arra, ami a valóságban zajlott. A magyar történelem fontos korszakának elbúcsúztatását szimbolizálja. A forgószínpad miatt ráadásul a gramofon mindig más oldalát mutatja, és nagyon jól használható. A jelmezek pedig… Amikor kislányként azt álmodod, hogy gyönyörű ruhákban lépsz színpadra, és aztán megkapod Berzsenyi Kriszta jelmezeit, az maga a megvalósult álom. Élvezet viselni, ráadásul jelentésük is van. Nem is reméltem, hogy az első operett, amiben felléphetek, ilyen csodálatos látványvilággal rendelkezik, és ennyire átgondoltan, mélyen elemzett lesz.
– És ekkora nézőtér előtt zajlik. A Solti termi operavizsgák után a háromezer-egynéhányszáz fős Margitszigeti Szabadtérin játszani mekkora plusz izgalmat jelentett?
– Amikor először léptem a színpadra és lenéztem a nézőtérre, ha nem is sokkoló, de mindenképp megdöbbentő volt szembesülni azzal, hogy a néhány száz után néhány ezer embernek fogok énekelni. A Csárdáskirálynő a legnagyobb slágerek gyűjtődarabja. Ez egy olyan történet, olyan dalokkal, amelyek a mi lelkünkből szólnak, és amelyeket mindenki ismer.
Egy életre szóló élmény volt megtapasztalni, hogyan él együtt ennyi ember mindezzel, a zenével.
Korosztálytól függetlenül dúdolták a dalokat, ismerték a szövegeket, ami egyrészt felemelő, másrészt felelősséget jelent. Fantasztikus, hogy most beköltözik az előadás az Operettszínházba, ahol egy kis ékszerdobozként tudjuk mindezt megjeleníteni.
– Az évadban még egy bemutatód lesz, a János vitéz, abban Iluskát alakítod majd.
– Aki szintén szerepálmom volt! A Csárdáskirálynőben koreográfusként már megismerkedtünk Bozsik Yvette-tel, aki a daljátékot rendezni fogja, kaptunk ízelítőt abból, hogyan gondolkodik a színházról, és biztos vagyok benne, hogy egy nagyon különleges előadást hozunk létre. Szinte operai igényű mű, közkedvelt, magyaros dallamokkal – ettől nagyobb segítséget nem kaphat egy énekes arra, hogy bevonzza a közönséget. A mi missziónk az, hogy az ő lelküket megérintsük. Én ide nem is munkába dolgozni jövök, hanem játszani és adni.
– Szeretettel, sőt rajongással beszélsz az operettről. Az opera nem hiányzik?
– Most is szerves részét képezi az életemnek az opera, és szeretném, hogy ez így is maradjon. Nem hiszek abban, hogy külön kell választani, abban viszont igen, hogy ha párhuzamosan létezel a két műfajban, az énekesként és színészként, hangképzésben és játékban is gazdagabbá tesz. Akkor lennék igazán boldog, és akkor érezném teljesnek az életet, ha az operett és az opera együtt határozná meg a pályámat, mint ahogyan oly sok nagy előd, Házy Erzsébet vagy Ilosfalvy Róbert pályáját meghatározta.
