A legtöbb mai „mainstream” zenei produkcióban „hosszú dallammenetes/kben gondolkodó játékmódot” hallhatunk: a vízszintes szemléletmód uralkodik, ami néha teljesen eltünteti a függőleges irányokat. Minden hang a jobb- és baloldali szomszédjához hasonló és a változások nagyon fokozatosak (lassúak). Korábban a zene, éppúgy, mint a társadalom, nem volt ennyire demokratikus; nem volt minden hang egyenlő (…)
Ha a zenét és a nyelvet összehasonlítjuk, a nyelvtani mondatot megfeleltethetjük a zenei frázisnak: mindkettő egy többé-kevésbé összetett értelemmel bíró egységnek a kifejezése. A zenei frazírozás pedig ennek az egységnek, a frázis formai és érzelmi tartalmát is magában foglaló, érthető előadásmódja. A mi mondat vagy frázis értelmű flamand szavunk a zin. Nyilvánvalóan az angol „sense” szóval rokon, de több érdekes jelentése és másodlagos jelentése is van. Jelenthet pédául irányt, célt, jelentőséget, kívánságot vagy örömet. Éppen így, a zin korábban kapcsolatban volt az öt érzékszervünkkel és így kapcsolódik az érzékiséghez, az érzékenységhez és az értelemhez is. Véleményem szerint egy szövegbeli vagy zenei frázisnak, amelyik e tartalmak legtöbbjét nem tartalmazza, „nincs értelme”.
A hosszú dallamvonalakban gondolkodás feláldozza a zin-t (minden értelmében) és az egyes szavak deklamációját a hang végtelen folyama és a vízszintes dimenzió érdekében. Herbert von Karajan felvételei ennek a stílusnak a csúcspontját jelenthetik ( míg zenekara, a Berlini Filharmonikusok Sir Simon Rattle vezényletével azóta némileg eltért ettől). A legjobb (ilyen) esetben is csak a frázis általános értelme fejeződik ki, a legrosszabb esetekben pedig csak a hang külső(leges) szépsége.
Alapvetően ez azoknak a szabályoknak a konzekvens alkalmazásából ered, melyeket már Hugo Riemann is lefeketetett Musikalische Dynamik und Agogik, Lehrbuch des Phrasierens (1884) és System der musikalischen Rhytmik und Metrik (1903) című írásaiban. Ezeket a következőképpen foglalhatjuk össze:
- a zene a felütésektől indul (frazeálódik, értelmeződik)
- a csúcspontot a felé irányuló crescendoval és accelerandoval érjük el és utána diminuendo és ritartando következik
- ha a dallam felfelé mozdul, crescendo és accelerando kísérik, lefelé pedig diminuendo és ritartando (a 20. század második felétől ez az accelerando-ritartando elem fokozatosan kiment a divatból, valószínűleg túl romantikusnak tartották.)
Elég meglepő módon sok régizene-specialistánál (előadásában) hallhatjuk, hogy ezeket a szabályokat követi, annak ellenére, hogy történetileg könnyen bizonyítható, hogy ezek inkább szabályt erősítő kivételekként voltak jelen korábban. Ez az a késő-romantikus frazeálás, amivel felnőttünk, és ami könnyen felismerhető és megérthető egy szélesebb és nem szakértő közönség számára. Ezért sok előadó ezt (a stílust) részesíti előnyben még olyan zene esetében is, ami ezektől eltérő szabályrendszerek szerint íródott. Mindez tulajdonképp érthető, de véleményem szerint (használatával) túl nagy árat fizetünk a könnyű sikerért; korábban írt zeneművek későbbi stílusok szabályai szerint kezelve részben elvesztik zin-jüket. Ebben az előadásmódban a sűrűbb mártás jó részét elfedi a zenemű karakterének. Monteverdi és Verdi, Rossi és Rossini, Bach és Offenbach ettől aztán túlságosan is egyformán hangzik.
Folytatása következik.