Haja Zsolt tizenéves koráig nemigen találkozott az opera műfajával – amikor azonban először látta színpadon Gregor Józsefet, felismerte: ez az ő útja. Idén, alig két évtizeddel később már a szakma egyik legrangosabb elismerésével, a kamaraénekesi címmel tüntették ki a Magyar Állami Operaház évadzáró Csillagóra gálaestjén.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
– Kívülről egyenes vonalú sikertörténetnek tűnik a pályája. Belülről is így érzi?
– Abszolút mértékben. Sokszor hallom, hogy ez nem könnyű mesterség, de hála a Jóistennek és a segítőimnek, az én karrierem folyamatosan ível felfelé.
– Meseszerű, ahogyan megvalósult a gyermekkori elhatározása, hogy operaénekes lesz.
– Debrecenbe jártam szakközépiskolába, és a végzős osztálykiránduláson megnéztük Donizetti Don Pasqualéjának matiné-előadását az Operaházban. Gregor Józsefet volt alkalmam látni a címszerepben. Énekhangja, színpadi jelenléte és muzikalitása annyira magával ragadott, hogy egyből beleszerettem a műfajba. Otthon az volt az első mondatom, hogy operaénekes akarok lenni.
A családom mindenben támogatott: azt mondták, mindegy, mi leszek, csak mindig arra törekedjek, hogy abban a legjobb legyek. Édesapám pincér Debrecenben. Vendége volt leendő tanárnőm, Mohos Nagy Éva is, aki meghallgatott, és csak annyit mondott: nem tud ígérni semmit, de hall valamiféle affinitást bennem, tegyünk egy próbát.
– Mikor érkeztek az első pozitív visszajelzések?
– Munkát vállaltam a Csokonai Színház énekkarában, és az első komoly visszacsatolás az volt, amikor Kocsár Balázs karmester úr és Vidnyánszky Attila, a színház akkori igazgatója bizalmat szavaztak nekem, és A végzet hatalma című darabban megkaptam Melitone szerepét. Két áriában és egy duettben is meg tudtam magam mutatni. Szerencsémre ezt az előadást hoztuk a Nyári Zenei Fesztiválra az Operaházba, így ott is felfigyeltek az alakításomra, nagy sikerem volt. Persze akkor, 23-24 évesen inkább csak az átlagból tűntem ki, nem voltak olyan hangi kvalitásaim, mint manapság. Azóta sokat fejlődtem.
– Mekkora változást jelentett elköltözni Debrecenből, ahol nemrég Az év Művészének jelölték, és az Operába szerződni, Budapestre?
– A Magyar Állami Operaház Magyarországon a legek legje. Ha oda meghívnak valakit, aki ezzel a pályával akar foglalkozni, ennek a műfajnak a szerelmese, nem kérdés, hogy azonnal eleget tesz a felkérésnek. Így voltam ezzel én is.
Sokként ért a megtiszteltetés, ugyanis egyből a bariton operairodalom egyik csúcsát, A sevillai borbély címszerepét, illetve a Carmen torreádorát, Escamillót énekelhettem.
Debrecenbe máig visszajárok, ez csupán jó időbeosztás és odafigyelés kérdése. Elismerés, ha az anyaszínházamban léphetek fel, de számomra az Opera az első. Külföldi szerződéseket is mondtam már vissza ezért, hiszen itt elhalmoznak szerepekkel: abból élhetek, amit szeretek.
– Grazban legjobb tenoristának járó különdíjat is kapott – miért volt egyértelmű, hogy mégis a lírai bariton szerepkör a legtesthezállóbb Önnek?
– Szerencsémnek tartom, hogy a hangfajom valójában a bariton és a tenor között fekszik. Míg egyes bariton énekesek megküzdenek a magasságokért, nekem ezzel soha nem volt gondom. A tenorok világába tett féléves kitérőm, amelyet egy külföldi versenyen megismert énektanár javasolt, rávilágított arra, hogy inkább a bariton felé érdemes tendálnom. Három-négy kiválasztott áriát előadni egy versenyen egészen más, mint tenor fekvésben végigénekelni egy szerepet. Hosszú távon ez nem volna nekem kényelmes, a magasságok viszont, amelyeknek egy-két tenor is örülne, csodálatos módon megmaradtak.
– Nagy műfaji sokszínűséget mutatnak a feladatai: a klasszikusok mellett kortárs operákban is fontos feladatokat kapott. Ez más jellegű felkészülést igényel?
– Szolfézs szakon végeztem a szakközépiskolában, ennek köszönhetően ugyanolyan könnyen tanulom meg a modern operákat, mint a fülbemászó klasszikusokat. Ezek az előismeretek intonáció szempontjából is elengedhetetlen feltételei a modern darabok éneklésének. De azt is megfigyeltem, hogy a kortárs zeneszerzők egyre feljebbre írják a szólamokat, tehát a magasság, amelyet egy bariton énekel ezekben az operákban, Mozart tenor hangtartományának felelne meg. Talán ennek is köszönhetem a felkéréseimet, mert azon énekesek egyike vagyok Magyarországon, akik ebben a hangfajban, magasabb bariton fekvésben kényelmesen mozognak. Imádtam a szerepemet Eötvös Péter A szerelemről és más démonokról című művében: mintha csak nekem írták volna – sokan gratuláltak hozzá, igazán magaménak éreztem.
– A színészi átélés ilyenkor ösztönös, vagy tudatosan törekszik a teljes azonosulásra?
– Régebben inkább csak a hang volt fontos, ma már a rendezői koncepciónak is része, hogy az énekes figyeljen a küllemére, karbantartsa magát, megfeleljen a szerep követelményeinek. Mivel a lírai baritonok közé tartozom, inkább Mozart, Rossini, Donizetti világában érzem jól magam, és a hangom is oda illik. Ezért is örültem különösen ennek a felkérésnek, ugyanis a buffo-operák után ebben az Eötvös-műben megmutathattam a drámai oldalamat, azt, hogy másra is képes vagyok. Hosszú távon a rendezés is érdekelne, de erőm teljében egyetlen dologra szeretnék koncentrálni, ez pedig az éneklés.
– A nyáron zárult Puccini-évadnak melyek voltak a legemlékezetesebb momentumai?
– A kollégáimmal úgy fogalmaztunk, hogy „Bohémélet-évadunk” van. Számos Bohémélet-előadás áll mögöttünk, és életem egyik legfantasztikusabb élménye volt a hagyományos feldolgozás díszletében, közegében, miliőjében létezni. Édesanyám is emlékeztetett arra, hogy valaha nagy álmom volt ebben az operában szerepelni. Sokfelé utaztunk a produkcióval, a vidéki színházakban óriási ovációval fogadtak, rendkívül hálás volt a közönség. A próbaüzemben megnyílt Eiffel Műhelyházban pedig a korábban játszott Bohémélet 2.0-t elevenítettük fel két előadás erejéig. Ott együtt játszhattunk a feleségemmel, az pedig mindig ünnep számomra, ha vele állhatok egy színpadon.
– A családban mindent áthat a zene? Énekelnek a lányaiknak is?
– Elkerülhetetlen, hogy az ember a gyerekeinek, illetve velük együtt énekeljen. Mindkét gyermekünknek nagyon jó a hallása és a hangja is, már lehet sejteni, hogy később a nyomdokainkba lépnek majd.
– Addig, rövidebb távon, milyen feladatok várják?
– Debrecenben a Csárdáskirálynő bonvivánját, Edvint fogom énekelni. Az Operában viszem tovább a korábbi szerepeimet: a Carmina Buranában a baritonszólót, a Hunyadi Lászlóban Gara nádort, a Bajazzókban Silviót, A varázsfuvolában pedig a kedvencemet, Papagenót. Illetve úgy fest, hogy Lille-ben Mahler VIII. szimfóniájának baritonszólóját is előadhatom.
