Szerb Antal Utas és holdvilág című regényén keresztül Olaszország, a nosztalgia, a vágyódás és az elmúlás érzése áll az ötödik kamara.hu középpontjában november 14-17. között. A fesztiválról a két művészeti vezető, Simon Izabella és Várjon Dénes egykori szolfézstanára, Bánki Vera írt.
Majd négy évtizede a kecskeméti Kodály Iskolából érkeztem tanárként a Zeneakadémia fiatal tehetségeihez. Ott folytattam akkor Budapesten, ahol a gyerekekkel Kecskeméten abbahagytam. Agyafúrt nyelvi játékoktól kölcsönöztük az ötleteket a kottaolvasás gyakorlásához; ugróiskola volt a hangközök kiéneklésének eszköze, festmények segítettek egy-egy zenedarab megközelítésében.
Ma már elképedve gondolok vissza azokra az órákra, amikor a magam (ifjonti) lelkesedésével Bach Máté-passióját Grünewald isenheimi oltárával párhuzamban zúdítottam a tizenéves ifjú titánok nyakába. Ma már nem így tenném. De. Máig előttem van néhányuk: Anikó, Román, Iza, Dénes elképedt tekintete. Ők voltak azok, akik szivacsként szívtak magukba minden újat, ismeretlent. Egyre ment, hogy közmondás, vers, ókori templom, kortárs festmény vagy régi, kézzel szövött perzsaszőnyeg volt-e a kiindulás zeneakadémiai szolfézsóráinkon. Csak csodálkoztak, nem berzenkedtek. Jöttek velem minden utcába, még zsákutcába is, csak szép legyen. Olyan utasok voltak, akik útlevél nélkül úgy barangoltak egyik múzsától a másikig, mintha mindig is arra jártak volna.
Ritka az a világjáró művész, akinek bőröndjében mindig könyvek, fejében versek, lábában múzeumok vannak. Simon Izabella és Várjon Dénes ilyenek. Azzal az őszinte kíváncsisággal kérdeznek hatszemközt pszichológust, filmrendezőt, irodalmárt, színészt, ahogy csak a szakavatott riporterek legjobbjai teszik. A kamarazene finom, érzékeny, áttetsző műfaj. Nem minden világsztár viszi vásárra a bőrét ebben az intim zenei ágban. Ezt a kivételes adottságokkal megáldott házaspárt Új-Zélandtól Amerikáig, Európától Ázsiáig óriási ovációval fogadják mindenhol, ahová csak visszatérnek.
Itthon, szerényen a Solti Teremmel is beérik, miközben idehozzák nekünk a világot. Akár egy-egy szonáta előadására is olyan nagyságokat tudnak megnyerni maguknak, akiket az élvonal már régen érdeme szerint ismer, bár mi még a nevüket is akadozva ejtjük ki. Leghamarabb a Hatszemközt lesz/lett teltházas és Iza gyerekkoncertje, a Varázshang, amelynek már a kezdése is meghökkentő. Bekúszik egy sejtelmes hang, lebeg egy vers, utána érkezik a Csupaszem varázsló, Iza, a hang gazdája, aki apránként felpattintja képzeletbeli kincses ládája tetejét, és megmutatja legdrágább ékességeit. Közhellyel soha nem untat, de annál több meglepetéssel szolgál, szellemi gazdagsággal, bátran, elfogulatlanul; kéz a kézben halad a kortárs zene a mesével. S a gyerekekben a csöndes rácsodálkozásból lassan ámulat lesz: vágyakozás arra, hogy ők is párbeszédbe elegyedjenek a zenével, ahogy ellesték a titkot, az ismerkedés titkát a Fővarázslótól, Simon Izától, aki ezt mindenestül kitalálta, kitálalta.
Nekem ez a néhány nap az év fénypontja. Ismeretlen, ritkán hallható művek, hogy ne legyenek félszegek, jól ismert művek társaságában hangzanak el. Az ember csak ámul-bámul: honnan ez a sok remek zenész a Kisterem szűk deszkáin, akik mintha mind testvérek volnának, ugyanazt a zenei ízlést, ugyanazt a tiszteletet kiváltó igényességet hozták magukkal a Várjon házaspár műhelyébe. Annak, aki velem-velünk jön erre a négynapos, hatrészes Utazásra, sok boldog napja lesz még eztán is, amikor csak visszagondol rá, felidézi a hallottakat és másként olvassa újra Szerb Antal Utas és holdvilágát.
