A Gramofon toplistáján egy született Izolda, egy igazi wagneri hősnő

Gányi Miklós a fiatal hazai jazzgeneráció egyik olyan képviselője, akinek pályája éppúgy ível fölfelé hazánkban, mint külföldön. A Gramofon novemberi toplistáján dobogós, The Angle of Reflection című lemeze is egy japán kiadó forgalmazásában jelent meg. A klasszikus zenei kategória harmadik helyezettje Lise Davidsen a Gramofon kritikusa szerint született Izolda, szólólemezén is Wagner és Richard Strauss műveit énekli.

Ezen az egyszerű, de nagyszerű albumon – két kivétellel – jazzstandardek helyett popdalok jazzes átdolgozásait és saját szerzeményeket hallhatunk modern mainstream felfogásban, egy olajozottan működő triótól, amelyben minden zenész érvényesülhet anélkül, hogy elnyomná a többieket. Ez sokat elmond a zongorista Gányi Miklósról, az együttes vezetőjéről. A számok a Thelonious Monk emlékének ajánlott, szvingelő nyitó darabtól eltekintve, elmélyültek és visszafogottak. A szóban forgó Blues For Monk Gányi saját szerzeménye, és kisebb flottademonstráció a trió erényeiből. A második szám, a Swedish House Mafia slágere, a Don’t You Worry Child balladisztikus átdolgozása már tükrözi

az album fő vonulatát, a különböző műfajok közötti átmenet lehetőségeinek feltárását.

Pecek Lakatos András poliritmikus és ötletes dobjátékára épül fel a téma, Oláh Péter rövid, de roppant ízléses bőgőszólójával fűszerezve. Megjegyezném, a Gányi Trió kezelésében jobban kidomborodik a téma szépsége, mint az eredetiben. Simon és Garfunkel emlékezetes Sound Of Silence-e szintén gyönyörű átdolgozásra talál, melynek hangulata közel áll az eredetihez. Gányi saját szerzeménye, a Tango engem leginkább az egykori Dave Brubeck Quartet klasszicizáló megközelítésére emlékeztet. Ezt követi egy remekbeszabott főhajtás a nálunk érdemtelenül kevéssé ismert, korát megelőző zongorista, a néhai Paul Bley előtt. A két Stevie Wonder-szám, a Ribbon In The Sky és az I Can’t Help It szívhez szóló, megható, színtiszta jazzballada, de valamilyen szinten teljesen hű a nagy énekes–komponista szelleméhez.

Az albumot az elején említett két jazzstandard, a múlhatatlan szépségű I Fall In Love Too Easily és a Stella By Starlight fejezi be, az utóbbi Gányi Miklós szólótolmácsolásában. Gányi játéka pontos, nagyon kifejező, minden sallangtól és maszatolástól mentes. Oláh Péter bőgő játéka maga a tömör gyönyör, és Pecek Lakatos András az ötletesség és visszafogottság magasiskoláját nyújtja. Akinek derogál magyar lemezt venni, emlékeztetném, hogy ez már a második albumuk, amely a japán Atelier Sawano kiadó gondozásában jelent meg. A kiadó Szőke Niki öt albumát forgalmazza, amelyből három az utolsó szálig elkelt, Robert Lakatostól (Szakcsi Robi) pedig nyolcat, amelyből szintén hármat már felvásárolt a közönség.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Egyszer csak itt van köztünk Izolda. Szó szerint. Vannak kiváló Wagner-szopránok, de kevés olyan akad, aki par excellence az. Hildegard Behrens például kiváló, egyedi hang és kifejezőerő tekintetében különösképp jeleskedik, de nem Brünnhilde vagy Izolda maga, mint Flagstad, mint Nilsson. S most hirtelen itt terem egy fiatal norvég énekesnő, akivel feléled az 1936-es Reiner-féle előadás világa, persze más egyéni jellegzetességekkel. Lise Davidsen igazi wagneri hősnő, birtokában mindannak, ami nagyon keveseknek adatik meg. Első Decca-lemezét hallva hamar bizonyossá válik, hogy e ritka jelenség tanúi lehetünk.

Egyszerre van meg nála a hang ereje és bársonyos puhasága, az a flexibilitás, amellyel több irányban is a született wagneri hősnő könnyedségével jár-kel, a szélsőbb tartományok között is, a messze hordó hang és a bensőségesség tengelyén, valamint mélység és magasság viszonylatában.

A lemez a Tannhäuser két áriájával indul (Dich, teure Halle, Allmächt’ge Jungfrau), utána Strauss-műveket hallunk. Strausst nemcsak kifejezetten wagneri hanggal lehet megfelelőképp előadni, azzal azonban kifejezetten adekvát módon lehet. Olyan ez, mint amikor éppen azon a helyen forgatnak egy filmet, ahol játszódik. Strauss alighanem valami ilyesmit képzelt, nemcsak Salome esetében, hanem még a Négy utolsó éneknél is.

Davidsennel hallgatva Strauss-műveit a ritka tobzódás élménye járhatja át a hallgatót, amikor egészében, hiánytalanul megvan az, ami legtöbbször keresendő, gyakorta akkor is értékelendő, ha csak részletekben van meg. Davidsen nagy hangjával könnyedén mozog Strauss dalaiban, nem kell erőteljesnek mutatkoznia ahhoz, hogy hatásos legyen, s nyugodtan lehet finom és könnyed, mégsem válik gyengévé és markáns tud maradni. Ez Strauss későbbi alkotásai esetében még fontosabb, mint Wagnernél vagy saját korai darabjaiban, hiszen már a későromantika terjengősebb világában járunk.

Remélem, hamar felveszi a Wesendonck-dalokat is, lehetőleg mindkét változatban, s a két szerző nagy hősnőit mind. Vajon lesz méltó párja? A lemez kísérete is dicséretes, Esa-Pekka Salonen vezényli a Philharmonia Zenekart, mely egykor Flagstad másik Trisztán-felvételén is játszott.