Bizalom, játék – beszélgetés Földes Eszterrel és Karinthy Mártonnal

Karinthy Márton

A november 6-án elhunyt rendező-színigazgató, Karinthy Márton életműve előtti tisztelgésként osztjuk meg olvasóinkkal azt az interjút, amelyet a Karinthy Színház következő bemutatója, a Veszélyes forduló kapcsán készítettünk. 

– Önt régi emlék fűzi a darabhoz – igazgatóként miért épp most érezte azt, hogy fontos, a színház számára kihívást jelent a bemutató?

Karinthy Márton: Egyrészt a gyerekkori emlék 1960-ból olyan erős, hogy tudtam, hogy egyszer feltétlenül be akarom mutatni a színházamban. Hogy miért? Nem rendezői fantazmagória, se nem regény- vagy filmadaptáció. Egyszerűen egy remekül megcsinált színdarab, ami eredetileg is színdarabnak készült.

Ide kapcsolódik:
Karinthy Márton: „A kezdetektől a Karinthy-hagyomány ápolása volt a célom”

Hiszek abban, hogy a színháznak elsősorban színpadra írt darabokat kell műsorra tűznie. Másrészt a kitűnő szerepek. Ebben a darabban aztán nem volt rest a szerző mind a hét szereplőnek megadni azt az izgalmas színészi kulcsot, amivel eljátszhatók a szerepek!

– Hogyan jutott eszébe Földes Eszter nem csupán színésznőként, de rendezőként is? 

KM: Eszter pályáját régóta figyelem, és azon túl, hogy színházunkban több darabot – A bolond lányt és A babát – vitt már sikerre, felfedeztem benne annyi intuitív művészi erőt, amellyel közös elképzelésünket megvalósítva erős impulzust tud adni a vele játszó színészeknek. Külön érdekesség, hogy még az egyik főszerepet is ő játssza, ezáltal olyan művészi kihívás előtt áll, hogy kívülről is, belülről is formálhatja az előadást.

– Igazgatóként – aki maga is gyakorló rendező – mennyit jár be a próbákra, hogyan állja meg, hogy ne instruáljon?

KM: A társrendezőségre azért került sor mert egészségügyi okokból jelenleg fizikailag gátoltabb vagyok. Egy egész különleges módját találtuk meg a közös munkának: a próbáról felvételek készülnek, melyeket én folyamatosan nézek és véleményezek, ötleteimmel, kiigazításaimmal pedig visszaigazolok. A helyzet különleges, de működik. Úgy vagyunk együtt szellemileg, hogy a konkrét fizikai kapcsolatot  nélkülözni tudjuk.

Földes Eszter

– Ön visszatérő művész a Karinthy Színházban. Miért szeret itt játszani?

Földes Eszter: Mert itt igazi műhelymunkára van lehetőség. Ez kis színház, nagy múlttal, családias hangulattal, hűséges és értő közönséggel. Egy kis sziget, ahol igazi polgári színházat láthatnak az emberek, és kísérletezésre is van mód.

– Hogyan fogadta a rendezői felkérést?

FE: Végtelenül jól esett ez a bizalom Marci részéről, ugyanakkor nagyon meg is ijedtem. Ez hatalmas felelősség és nagy lehetőség is egyben.

– Miért izgalmas a történet?

FE: Ez tulajdonképpen egy lélektani krimi. Egy jólszituált polgári házaspár szalonjában egy kedélyeskedő társaság egy öngyilkosság körülményeit boncolgatja. A hat embert nemcsak a munka, az érdek köti össze, hanem elfojtott szenvedélyek is egymáshoz láncolják őket, a nyomozás közben azonban megállíthatatlanul feslenek fel ezek a szenvedélyek a mosolygó álarcok alól.

Ide kapcsolódik:
Karinthy Márton: „Nem mindegy, hogy milyen minőségben éljük meg az életünket"

Az igazság olyan, mint a víz. A legkisebb résen is átszivárog, és lassan, de biztosan utat tör magának. És amikor ez sikerül, semmi nem gátolhatja meg, hogy elsöpörjön mindent, ami az útjába kerül. Hat ember, hat élet, ami egyetlen este leforgása alatt hullik darabokra, forgácsolódik porrá a szemünk előtt. És van egy hetedik is…

– Volt már egy rendezése, a Semmi-konferencia című koncertszínházi produkció. Milyen, esetleg másféle rendezői készségeket kíván ez az előadás?

FE: Sok szempontból más. Ez egy nagyon bonyolult, történetileg szövevényes, lélektanilag összetett dráma, ami erős elemzést kíván. Társalgási mű egy viszonylag kicsi térben, hét színésszel, akik szinte folyamatosan színen vannak. Sem a szemnek, sem az idegrendszernek nem szabad, hogy unalmas vagy fárasztó legyen az előadás. Folyamatosan irányítani kell a nézők figyelmét, fenn kell tartani a feszültséget. Ehhez többek közt az kell, hogy minden szereplő szándéka, fókusza „irányban legyen”, ez pedig nagyon pontos, koncentrált játékot igényel. Csak egymásba kapaszkodhatunk. A szélsőségek mezsgyéjén kell egyensúlyoznunk. És mindezt egy izgalmas akusztikai és esztétikai térbe kell helyezni, úgy, hogy egy-egy adott ponton a realizmus gravitációjából ízlésesen kiemeljük az előadást.

– Milyen kihívást jelent egyszerre rendezőként és színésznőként létezni egy próbán, különösen egy saját jelenetben?

FE: Egyelőre még magam sem tudom, mi lesz a végeredménye ennek a felállásnak. Most főleg rendezőként vagyok jelen a próbákon, lentről nézem, koordinálom a dolgokat, és a színpadon az asszisztens áll a helyemen. Én majd az utolsó kis mozaik leszek, amit közösen illesztünk be a történetbe. Bízom abban, hogy megtalálom benne a helyemet.