A Thurzó család zenei magángyűjteményére nem csupán úgy kell tekinteni, mint egy olyan információs adattárra, ahol több ezer oldalnyi A4-es formátumban őrizzük és tovább is vezetjük kivonat gyanánt az eddig összegyűjtött 17.469 zenetörténeti epizód összefoglalóját: az itt tárolt zenetörténeti tudnivalók ennél kompaktabb módon tudják ismertetni Nagyvárad több száz éves zenei életének érdekességeit az érdeklődők előtt.
A fent említett gyűjteményünk több különálló rendszerben és kritérium alapján lebontott zenei adatok mellett (zenetudományi írások, plakátok, műsorok, beharangozók, újságcikkek, kritikák, stb.) további különlegességeket is rejtenek. Pontos ismeretünk van 1199-től 174 helyi zeneszerzőről, több száz itt koncertező előadóról mind a 241 helyszínt illetően, ahol komolyzenei tevékenység folyt napjainkig. Továbbá egy olyan terjedelmes letétrendszer is birtokunkban van, amely 12 beépített hagyatéki anyagot, és közel 250 zenei relikviát, hangszereket, eredeti kéziratokat, leveleket, valamint kottákat is tartalmaz.
Pár zenetörténetileg is fontos információ
Patachich Ádám püspök 1760-1769 között egy egész korszakot határozott meg az általa idehozott zenei világnagyságokkal, valamint az Európa szerte is híres 34 tagú nagyváradi püspöki zenekarával. Michael Haydn idérkezésekor (1760. március 19.) váradi zenekarának szervezésére is megbízást adott a fiatal karmester-zeneszerzőnek, aki rövidesen megalapította a püspöki zene- és énekkart, valamint a már addig is működő kamaraegyüttest is jelentősen kibővitette. Leszerződtette továbbá három muzsikus barátját is Nagyváradra: egy csellójátékost, egy klarinétost, és egy vadászkürtöst. Ezzel az volt a célja, hogy az itteni zenekart ezekkel a remek muzsikusokkal megerősitse, valamint az, hogy a játékosok saját hangszereikkel egy ideig tovább erősítsék az akkori zenekar hangszerparkját.
Haydn távozását követően (1762), valamint két év szünet után Dittersdorf 1764 április 1-én nem csak Wenzel Pichl cseh származású zeneszerzővel érkezett Nagyváradra, hanem folytatva a már elkezdett zenekari élet szervezését, ő is további muzsikusokat szerződtetett le. Így találkozhatunk ezekkel a nevekkel a korabeli jegyzetekben: Stza – fuvola, Pohl és Stadler – oboák, Fournier – klarinét, Olivia és Pauer – kürtök, Michael – csemballó, Fuchs – hegedű, Himmelbauer – cselló, Pichelberger – nagybőgő.
A mélyhegedű története
Nagytatám egész életében kiemelt fotosságot tulajdonított mindennek, amely Nagyváradhoz volt köthető. Egy általa megszerzett mélyhegedű is nagy bizonyossággal egyike azon hangszereknek, amely a korabeli 34 tagú nagyváradi püspöki zenekarban is aktívan játszott, és egyben Fuchs személyes tulajdona volt.
Még ha lett is volna rá lehetőségük, az akkori muzsikusok már akkor sem kölcsönözték és használták váltogatva a saját hangszereiket a munkaadójuk által adott hangszerekkel – jelen esetben saját hangszereiket a püspöki zenekar hangszerparkjában levő hangszerekkel. Akkoriban is inkább sokan a saját hangszereiken szolgálták a muzsikát épp ott, ahol adott időre szerződtetve voltak. Addig, ameddig. Napjaikban is ugyanígy van ez nagyon sok helyen a világban.
Érdekesség
A mélyhegedű a vonós hangszerek csoportjának tagja, a hegedűcsalád része. A hangszercsalád második legkisebb tagja sorban a hegedű után, utána következik a cselló, és a nagybőgő. A mélyhegedű lassan, de biztosan az akkoriban kialakuló európai zenekari hangszeres zene egyik alapjává vált, valamint a kvartettek és vonóstriók belső szólamainak avatott megszólaltatója lett. Nélkülözhetetlenné vált a dallammozgások és a harmóniai különlegességek érzékeltetésének terén is.
Hogy miként került a Thurzó család birtokába ez a hangszer, annak izgalmas története még 1965-ben kezdődött el.
Érdekesség:
Amikor Dittersdorf javaslatára a zenekarban hegedűművészi minősítésben szerződtették Fuchsot Nagyváradra, ő nem csupán saját hegedűjével, hanem saját mélyhegedűjével is együtt érkezett. Mivel ezen a hangszeren is nagyon jól tudott játszani, ezt az ismeretét is hasznosítani tudták – Dittersdorffal közösen – a késsőbiekben Nagyváradon.
Feltételezhetjük, hogy muzsikusi tevékenysége többrétű lehetett, mivel adott esetben erősítette a zenekar mélyhegedűs csoportját is – ha a zenei igény úgy hozta. (Tudni kell, hogy minden jó mélyhegedűs először hegedülni tanul meg, és tanulmányai során válthat át (ha szeretne) erre a hangszerre, amikor már nagyobb a keze, hosszabbak a karjai, edzettebbek az ujjai, valamint a vállak is erősebbek a hangszer megtartásához.)
Zenei helytörténészként és muzikológus kutatóként nagytatám szorosan tudta tartani a kapcsolatot szerte a világban sok más zenekutató kollegájával, legfőképpen levelezések formájában. Az egyik ilyen levélváltás alkalmával említette neki egyik berlini muzikológus barátja, hogy ismer egy olyan személyt, aki ismer egy olyan muzsikust, aki azt állítja, hogy potom pénzekért régebben családjának birtokába jutottak Fuchs személyes dolgaiból is.
Elmondta nagytatámnak, hogy kivel vegye fel a kapcsolatot ha esetleg érdeklik a muzsikus előkerült dolgai, mert esetleg tud valami Nagyváraddal kapcsolatos érdemleges információval is segíteni. A legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy egy véletlen kapcsolatfelvétellel milyen komoly, és évekig tartó párbeszédbe fog „belefutni.” Kiderült, hogy egy aktív mélyhegedűsről volt szó – aki tényleg sok érdekesség mellett – hosszú évekig játszott is ezen a hangszeren (mert annyira megkedvelte, de hangszercsere okán akkorra már csak szekrényének mélyén tartotta azt). Ahogy egyre többet tudott meg Nagyvárad zenei életével kapcsolatban, egyik beszélgetésük alkalmával felajánlotta, hogy ha nagytatám szeretné, akkor eladná neki ezt a hangszert.
Két év elteltével indultak el a hangszer megszerzésére irányuló komoly tárgyalások. A szálak és az utazási lehetőségek egyhamar Budapestre vezették a két fél útját, ahol ismét találkozott a tulajdonos a zenekutatóval. A hangszer is előkerült az asztalnál, amely viszonylag jó állapotban pihent több évtizeden át egy ruhásszekrényben, annak ellenére, hogy minden történelmének tudatában még sokáig aktívan játszottak rajta (ezért látható többek közt leszerelhető kiegészítő tartozék gyanánt a brácsa álltartója is). Innentől kezdve ismételten további két évnyi egyezkedés kezdődött el közöttük, amelynek eredményeképpen nagytatám végül is 1969-ben vehette kezébe a mélyhegedűt hatalmas összegért, komoly veríték árán megszerezve azt. Amikor nagytatám brácsaművész fiával együtt (nagybátyám, Thurzó Sándor József) együtt utaztak el ismételten szemügyre venni a hangszert, két hangszerkészítővel is alaposan átnézették.
Érdekesség:
Ez a hangszer több mint 300 éves lehet, és van egy jellegzetes gyártási jellemzője. Az alapos megtekintést követően a hangszerkészítők azt mondták, hogy szerintük egy Amati-model kópiájának tünik: tető és a hát tekintetében domborúbb mivolta révén, de más formabeli jellemzője, valamint hangszínét illetően is.
A hangszer készítőjének sajnos nem ismert a neve, mivel sehol sincs feltüntetve ez a részlet a hangszeren.
A hangszer törzse 38.5 cm, nyaka 27.5 cm, szélessége pedig 21.5 cm. A hangszer teste több helyen kopás nyomait mutatja. Az eladó átszámítva 9600 lejt kért ezért a hangszerért. Az igényelt ár hatalmas volt akkori mértékkel is, mivel Romániában 1969-ben hozzávetőlegesen 700-800 lej volt egy havi alapfizetés.
Nagytatám egész életében mindent megtett annak érdekében, hogy olyan fontos zenei tárgyak, relikviák, levelek, kéziratok ne kerüljenek el Nagyváradról, vagy épp kerüljenek vissza Nagyváradra – amelyeknek itt a helye, ebben a városban. Életében volt egy nagy álma: létrehozni Nagyváradon egy olyan Zenetörténeti Múzeumot és Zenei Adattárat, amely egyedi lenne úgy a teljes magyar, mint nemzetközi zenei köztudatban is. Életében sajnos ez nem sikerült. Hátha a jövőben én fogom tudni megvalósítani nagytatámnak ezt a vágyát. Is.
Szóval ennek a hangszernek idén van kerek 50 éve, hogy 1969-től számítva története Nagyváradra hozta.
És hogy miért nem tudott senki sem (vagy épp nagyon kevesen) erről a ritka hangszerről? Igazából nagytatám nyíltan erről nem is beszélt senkinek. Egyfelől érdemben errefelé kevesen figyeltek volna fel rá akkoriban, és amúgy is, legfőképp irígykedést váltott volna ki sok ember részéről.
És miért fedtem most fel az egyik ilyen fontos hangszer létezését? Egyrészt a cikksorozat miatt, továbbá azért, mert most jöhetett el az ideje ennek a hangszernek és történetnek emlékezetbeli és szakmai rehabilitálása. Olvasatomban mesébeillő módon jutott a családunk birtokába ez a hangszer, amelyet azóta is széfben őrzünk, több más zenei relikvia mellett. Ennek a hangszernek valódiságát illetően a Thurzó család a jövőben nyitott lesz komoly bevizsgálásra is, ha megvalósíthatónak látja majd egy nagyváradi Zenetörténeti Múzeum és Zenei Adattár létrejöttét. Ezekkel az ismeretekkel nem csak a múltat tanulmányozhatjuk, hanem a jövőbe is tekinthetünk majd.
