Tegnap este végződött az idei kamara.hu fesztivál. Az utolsó koncert méltó megkoronázása volt az elmúlt négy napnak, és mondhatom, hogy még az eddigieknél is több felemelő pillanatot tartogatott.
Kezdjük rögtön Schubert Arpeggione-szonátájával Perényi Miklós tolmácsolásában. Szándékosan nem az előadásában kifejezést használom, mivel szemmel láthatóan együtt él a darbbal és mély, személyes kapcsolat fűzi hozzá – mint elmondta nekem, tizenhárom éves kora óta.
Perényi és kamarapartnere csodát művelt a színpadon.
A markánsan megszólaltatott zongora-szólam tökéletes párbeszédet alkotott a csellójátékkal. A darabnak egyszerre ismerhettük meg a játékos, vidám oldalát és gazdag érzelmi világát. Mindezt mi sem szemléltethette jobban, mint Perényi apró elmosolyodásai és látható komfortja a mű világában, de ez egyáltalán nem a rutinszagú magabiztosságot sugározta felénk, hanem mű és művész tökéletes szimbiózisát.
Ennek a játékmódnak a kontrasztja volt Rohmann Ditta, Ib Hausmann és Simon Izabella előadásában Brahms klarinét triója. Félreértés ne essék, a kontraszt szó itt egyáltalán nem az összhang nélküli játékra, a „rossz” kamarázásra vonatkozik. (Ilyen egyébként az egész fesztivál alatt nem volt, mivel a legjobban összeszokott művészek játszottak együtt.) A trió előadásának kontrasztossága az azt megelőző darabhoz képest jóval nagyobb határozottságában rejlett. Simon Izabella és Rohmann Ditta játéka erőteljesen állt Hausmann klarinétjával szemben, ami őt egyre keményebb játékra sarkallta, de ez nem ment a darab rovására.
Nem tudom eldönteni, hogy az érzéseim ambivalensek vagy determináltak-e a mű előadásával kapcsolatban. Hosszas végiggondolása szükségeltetik az elhangzottaknak. Mindenesetre most csak azt tudom mondani, hogy egy teljesen más karakterét ismertem meg ennek a zenélésnek.
Az utolsó koncert sem maradhatott el vokális művek nélkül, mivel a zongorakíséretes dal műfaja is kamarazenélés! Simon Izabella és Kolonits Klára ismét nagy örömet okoztak választásukkal: Hugo Wolf dalait hallhattuk. Wolf – Schubert mellett – igen termékenynek bizonyult a dal műfajában, több mint kétszáz ide tartozó művével. Sajnos – Bellinihez hasonlóan – egy ritkán hallható szerző, pedig dalai a kései romantika gyöngyszemei, akár csak Mahler híres ciklusa, a Vándorlegény-dalok. Wolf zenei világa – főleg, ami a zongorát illeti – pedig nagyon szépen rezonál Mahlerrel, holott karakterében előbbi dalai Schumannhoz és Schuberthez állnak közelebb.
A három rövid mű után érkeztünk el a fesztivált és az estét lezáró műhöz, egy Dvořák-trióhoz. Azt mondják, hogy hasonlít Brahmsra, de ezzel nem értek egyet. Ez a darab ízig-vérig Dvořák! Hihetetlenül jól hozza azt a hevességet, drámaiságot és mély, de sosem dagályosan adagolt érzelmi világot, amiről a cseh mestert ismerjük.
Várjon Dénes ismételten rendkívül erőteljes zongorajátékával motiválta partnereit, akik egyre jobban és jobban kerültek – a hallgatósággal egyetemben – a darab bűvkörébe.
A nagy, szinte zenekarszerű tételeket váltották az intimebb pillanatok, amelyek főleg a lassú tételben felemelően hatottak. Ámulatba ejtő produkciót hallhattam. Ahogyan megfigyeltem, ez a mű az előadói számára igazi örömzenélés volt, annak ellenére, hogy karaktere ettől messze áll. Honnan látszott mindez? Csak az arcokról, és arról, ahogyan a közönség hatalmas ovációja közepette a színpadon meghajoltak. Kár, hogy Dvořák kamarazenéje is periférián van. Ő nem csak az Amerikai vonósnégyes. Sokkal több. Sokkal elmélyültebb. Megéri megismerni ezt az oldalát is.
