Balázsi Gergő Ármin, a Magyar Nemzeti Balett első magántáncosa 2014-ben „Az évad legjobb végzőse” elismeréssel fejezte be a Magyar Táncművészeti Egyetemet. Azóta a Magyar Nemzeti Balett tagja, pályája töretlenül ível: 2016-ban „Az évad legjobb pályakezdő táncművésze” lett, idén pedig „Az évad legjobb férfi táncművésze” kitüntető cím mellett megkapta a Junior Prima díjat is.
– Hogyan tekintesz ezekre az elismerésekre?
– Mérföldkövekként gondolok rájuk, és pozitív visszajelzésként, hogy jó úton haladok. Persze, jólesik, ha elismernek, ha gratulálnak, de számomra nem a hírértéke fontos a díjaknak, hanem az, hogy megerősítenek abban, hogy tovább kell dolgozni.
És nem csupán a magas színvonalat kell tartani, hanem – és talán ez a legnehezebb, ez a legnagyobb küzdelem – a művészi szenvedélyt is meg kell őrizni, azzal kell odaállni minden egyes nap a rúd mellé.
Akkor is, ha fáj, ha már úgy érzi az ember, valami simán megy, mert az adott héten már négyszer gyakorolta. Ezt el kell felejteni, ezen túl kell lépni, mert ha nem figyelünk a testünkre, egyszerűen nem úgy fog működni. Ez nem csupán esztétikai problémát jelent, hanem sérülésveszélyes is.
Amikor frissen végez az ember, nagyon fiatal, hajlamos arra, hogy elhiggye, bármire képes, viszi a lendület, az elhivatottság. Az utóbbi két-három évben jóval komolyabban odafigyelek például a táplálkozásra, arra, mit és mikor eszem, hogy megfelelő legyen a vitaminbevitel, és jóval tudatosabb a gyakorlásom is. Bekerültem az Operába, rengeteg csodálatos szerepet kaptam, és belevetettem magam a munkába, nem fogtam vissza magam akkor sem, ha a mesterek már azt mondták, elég. Ebből az „ide nekem az oroszlánt is” hozzáállásból adódtak sérüléseim.
– Azt gondolom, ez fizikailag sem könnyű időszak, de lelkileg hogyan lehet feldolgozni ezeket a sérüléseket?
– Nehezen. Egyrészt azért, mert kiesel a munkából, másrészt ez valahol belül kudarcélménnyel is jár, és mert egy sérülés, mondjuk egy eltört kar, nem csupán annyit jelent, hogy a gipsz után minden onnan folytatódik, ahol a gipsz előtt tartottunk, hanem még további heteket vesz igénybe a rehabilitáció. Ráadásul itt nem csupán rólam van szó, hanem a partnerekről is, mert például az emelések komoly bizalmi kapcsolatot is jelentenek.
– Egy új szerepben debütáltál októberben, A rosszul őrzött lány Colas-jaként is megismerhet a közönség. Mi zajlik benned le attól kezdve, hogy meglátod a neved a próbatáblán, addig, hogy megvan a bemutató?
– Az első gondolatom mindig az: vajon hogy fogom én ezt megcsinálni? Aztán jönnek a gyakorlatok, a koreográfia megtanulása. Ha karakterszerepről van szó, akkor megnézek több szereposztást, utánanézek külföldi előadásoknak is, és megpróbálom fejben is összerakni a figurát. Majd jön egy mélypont, általában az első színpadi próbán, amikor azt érzem, semmi nem megy, semmi nem sikerül. És ehhez még csak az sem kell, hogy új szerep legyen. Olyankor teljesen összetörök, totál tehetségtelennek tartom magam, és azon gondolkodom, miért is táncolok. Kell egy kis idő, egy-két nap, amíg újjáépítem magam, de ahogy telnek az évek, ez egyre jobban és gyorsabban megy. (Nevet.) A bemutatóra már csak a kellemes izgalom marad, meg az öröm, hogy meg tudtam csinálni.
– Hogyan tud segíteni ezekben a nehezebb napokban a feleséged, Felméry Lili, aki balerinaként pontosan tudja, min mész keresztül?
– Ilyenkor én a legszívesebben elvonulnék, ő viszont, ahogy mondod, pontosan tudja, min megyek keresztül, milyen munka áll mögöttem, mi az, ami az adott szerep nehézsége, és ezért tud kibillenteni ebből az állapotból. Óriási lelki támaszt jelent ő nekem, rendkívül fontos az a támogatás, amit tőle kapok, amellett, persze, hogy egymás legnagyobb kritikusai vagyunk. Ha csak lehet, minden alkalommal megnézzük egymást, és utána apró részletekig megbeszéljük az előadást.
– És amikor együtt léptek színpadra, amikor együtt táncoltok?
– Az a legjobb! Az a teljes önfeledtség, akár a Hófehérke és a 7 törpében, akár A diótörőben. Szokták mondani, hogy akik az életben egy pár, és a színpad is összehozza őket, azok megölik egymást, de nálunk ez egyáltalán nem így működik. Sokat beszélünk otthon is a balettről, ez természetes, de igyekszünk nem a szakmánkban élni.
– Térjünk vissza a színpadra és a szerepekhez. Jól érezted magad mindegyik rád osztott karakter bőrében?
– Igyekeztem mindegyik szerepet a legjobb tudásomnak megfelelően megcsinálni, de nyilván a korom miatt kevesebb élettapasztalatom volt egy valóban hiteles Des Grieux-höz vagy Lenszkijhez, ezért örülnék, ha a pályámon még visszatérnének.
Felvisszük az életünket a színpadra, és ahogyan mi változunk, úgy változnak az eljátszott karakterek is, máshova kerülnek a hangsúlyok.
A nézők számára fontos, hogy technikailag mit tudunk, de sokkal fontosabb, hogy érzelmeket közvetítsünk, hogy megérintsük a közönséget.
– Te mennyire élsz benne az aznap játszott karakterben?
– Szerepe válogatja, de az olyan komoly dramaturgiájú szerepeknél, mint Lenszkij vagy Des Grieux, ébredés után azonnal elkezdtem az esti előadáson gondolkodni. Nem éltem a napot bennük, nem viselkedtem úgy, mint ők, inkább úgy fogalmazok, hogy pontról pontra gondoltam végig az előadást, technikailag és történetileg, sőt a zenét is hallgatva.
– És hogyan rakod le az adott figurát, mennyi idő kell, hogy egy ilyen koncentrációt igénylő karaktert az öltözőben hagyj?
– Előadása válogatja, de ez egyáltalán nem attól függ, hogy mi a műfaj. Colas után egészen bulizós hangulatba kerülök, teljesen föl vagyok pörögve, a boldogsághormon szétárad bennem. Lenszkij technikailag jelentett megkönnyebbülést, Des Grieux után kellett egy félóra, amíg rendbe raktam a gondolataim. Az egyébként nagyon érdekes, hogy
amikor az előadás végén le-, majd hirtelen szétmegy a függöny, egészen más állapotban vagy fenn a színpadon. Fogalmad sincs, mi történik körülötted, kilépsz magadból, maximum a partneredet érzékeled. Egyszerűen csak örülsz, hogy létezel.
Ezt az érzést nem tudom szavakba önteni. Talán ez a nirvána. A balettben az a fantasztikus, hogy sokféle, akár tőlem teljesen eltérő karaktert formálhatok meg, és ahogyan a művészet minden formája, ez is hatalmas szabadságot ad.
– Beszéljünk még egy kicsit a testről. Arról, hogyan emlékeznek az izmok, például egy olyan darabnál, mint A diótörő, amit csak karácsonytájt táncoltok, meg arról, hogy a különböző koreográfusok különböző „nyelveket” követelnek meg, és az izmoknak egyikről a másikra kell váltani.
– Emlékeznek az izmok, pláne, ha sokszor táncoltál egy darabot, de én ettől függetlenül valójában minden alkalommal úgy érzem, elölről kell kezdeni, mert a testünk is változik, minden kicsit másképp fáj, szoktuk mondani viccesen. A diótörőt több éve táncolom, de ott már a darab, az ahhoz kötődő nézői ünnepi várakozás ad egyfajta stresszt, ami különleges kihívássá teszi, ráadásul elképesztően technikás koreográfia. A Colas volt talán az első olyan koreográfia, ami nagyon más volt, mint amihez Vaganova-módszeren edződött testünk szokott, és arra kellett idő, míg átálltak az izmok.
– Öt éve vagy a Magyar Nemzeti Balett tagja. Külföldi karrierben nem gondolkodtál?
– Megfordult a fejemben, de itthon szerettem volna táncolni. Az volt az álmom, hogy ebbe a társulatba kerüljek be, és miután bekerültem, egyre több szerepet kaptam. Valahol hátul, mélyen bennem van, hogy milyen lenne külföldön, hogy kipróbáljam magam máshol, de az a baj, hogy nagyon jól érzem itt magam. Imádom Budapestet, az Operaházat, és jelentős feladatokat kapok – igazából nem tudom, miért kellene elmennem.
