Solymosi Máté, a Cimbaliband tagja nyerte el a legjobb népdalért járó díjat az első Roby Lakatos Nemzetközi Improvizációs Hegedűversenyen. Jutalma egy neves hangszerkészítő mester, Kiss Franz által megalkotott „1891-es magyar hegedűcsoda lett”, ahogy a fiatal művész fogalmazott, akit a versenyen szerzett tapasztalatairól és a felkészülésről is kérdeztünk.
– Milyen céllal indultál el a Roby Lakatos és Farkas Mihály szervezésében létrejött versenyen?
– Valójában a végsőkig halogattam a jelentkezést, hiszen én nem foglalkozom kifejezetten jazz-zenével – egészen kicsi gyerekkorom óta népzenét és klasszikus zenét játszom, a jazzt pedig mindig is csak hallgattam, de sosem tanultam. Addig nem is akartam indulni a versenyen, amíg közzé nem tettek még a határidő előtt egy újabb felhívást, amelyben már népzenészeket is buzdítottak a jelentkezésre, így végül át mertem lépni ezen a személyes határon. Az volt a fejemben, hogy a verseny anyagát majd megpróbálom az egyéni zenei eszköztárammal interpretálni.
– A zsűri leginkább az improvizációs készséget értékelte, de voltak kötelező darabok is?
– Roby Lakatos Bossa Novája volt az egyik kötelező darab, ami mellé kellett választani egyet a megadott jazz-standerdek közül, így én Django Reinhardt Minor Swingjét játszottam. Szabadon választott versenyszámként Chick Corea Spain című szerzeményét vittem, valamint egy népdalt is elő kellett adni – az én programomban a Megkötöm lovamat kezdetű, sokak által ismert dal hangzott el. Mivel elég szabad volt maga a felhívás is, így én minden dallamot a saját stílusomban próbáltam megfogalmazni. Ahogy említettem, a zenei eszköztáram alapvetően a népzenéből, illetve annak megoldásaiból építkezik. Minden versenyszámnak volt megkomponált és improvizációnak helyet adó része is, nem véletlen, hiszen tényleg a rögtönzés volt a verseny lényege.
– Az improvizációra is lehet készülni?
– A minket kísérő zenekarral én csak egy nappal a verseny előtt találkoztam, volt egy rövid próbánk, ahol a szerkezeteket tudtuk nagyjából egyeztetni, és meghallgattam, hogy milyen akkordfűzéseket alkalmaznak ők például a népdal esetében. Ezek alapján otthon egy kicsit átgondoltam, hogy hogyan fogjam fel az egészet, de készülni igazán nem tudtam.
Egyébként sem akartam begyakorolt sablonokat játszani.
– Milyen kapcsolatba kerültél a verseny többi résztvevőjével?
– Nagyon sokat beszélgettünk együtt, amíg izgatottan várakoztunk az öltözőben, és természetesen amikor lehetett, muzsikáltunk, így múlattuk az időt. A cigányzenétől a jazzig minden előkerült, hallgattam, hogy ki, hogyan mozog a zenében. Nagyon különböző zenei gondolatokat fedeztem fel, és jó volt hallani a darabokat más nézőpontból is.
– Milyen személyes tapasztalatokkal lettél gazdagabb?
– A legnagyobb tanulság, amit erről a versenyről elviszek magammal az, hogy az emberek igenis nyitottak az új színekre, az új gondolatokra, és hogy a népzenének mindenhol helye van. A népdal, véleményem szerint egy olyan esszenciális, abszolút zenei megnyilatkozás, aminek az eszköztárából merítve akár a jazzben is lehet keresnivalója az embernek, hiszen alkalmas mindenfajta zenei közlésre. Az a célom, hogy ennek a gondolatnak a fonalán még tovább menjek, és saját zenét komponáljak. Nagyon érdekel például a duó műfaja, szeretnék cimbalom-hegedű kettősre írni saját darabokat, és azokat is improvizatív módon előadni.
A rögtönzés számomra a zenei szabadságot jelenti, és nem valamilyen „jazzmesteri” alkotói folyamatot.
Úgy fogom fel, ahogy a cigányzenészek már évszázadok óta: van egy adott dallam, amire variációk képződnek, de kétszer sosem hangzik el valami ugyanúgy.
