Az MVM Koncertek sorában visszatérő vendégként lép a Müpa színpadára Arkagyij Volodosz, aki kerülve minden sztárallűrt, személyes művészi magányából ritkán kilépve vált generációja egyik legjelentősebb előadójává. A zongoraművészt exkluzív interjúban kérdeztük.
– Viszonylag későn kezdett el zongorázni. Nem a zenei pályára készült?
– Először tizennégy éves koromban fordult meg a fejemben, hogy zongoraművész legyek. Zeneiskolába jártam, ahol énekeltem a kórusban, tanultam szolfézst és voltak hangszeres óráim is, de gyerek voltam. Ez az időszak arra való, hogy kinyíljon előttünk a világ, nem hiszek benne, hogy ennyire fiatalon bárkinek is tudnia kellene, hogy milyen hivatása lesz később.
– Ahogy a választása sokáig nem volt tudatos, úgy azon kevesek közé tartozik, akiknek nemzetközi versenyeredmények nélkül sikerült világkarriert befutniuk. Valóban nem ezen múlik?
– Nincs jogom bármit is mondani a versenyek jelentőségéről, hiszen én magam valóban nem vettem részt egyen sem, de hozzá kell tennem, hogy az én karrierem húsz évvel ezelőtt indult. Más időket éltünk, más volt a közönség és az elvárások is. Abban nem vagyok biztos, hogy ma ezt meg lehet tenni, a legnagyobb tehetségeknek is egyre nehezebb érvényesülniük. Egyszerűen megváltoztak a körülmények.
– A budapesti koncerten Liszt és Schumann műveit adja elő, hogyan állította össze a programot?
– Számomra a darabok kijelölése még nehezebb feladat, mint eljátszani egy koncertet. Gyakran előfordul, hogy röviddel a hangverseny előtt változtatok, mert az akkori hangulatomnak, az élethelyzetemnek megfelelő műveket szeretem előadni. A hangversenytermek természetesen legalább egy évre előre szeretik megkapni a pontos műsort, ami érthető, hiszen hirdetni szeretnék a koncertet, de én ezt aligha tudom teljesíteni.
– Ugyanígy a személyes élményei határozzák meg azt is, hogy milyen műveket, előadókat hallgat szívesen?
– Rachmaninov és Szofronyickij vannak az elő helyen, de Alfred Cortot és Artur Schnabel zongorajátékát is nagyon szeretem. Ők azok az előadók, akikre gyerekkorom óta példaként tekintek.
– És Horowitz? Kettejüket számtalanszor hasonlították már össze.
– Ez egy marketingfogás, amitől azt hiszem, már nem szabadulok. Két évtizede, amikor elkezdtem a pályámat, azokkal az emberekkel hozott össze a sors, akik Horowitzot menedzselték, valószínű, hogy nekik így egyszerűbb volt. Művészileg teljesen más alkatok, személyiségek vagyunk.
– Sok időt tölt gyakorlással?
– A zene része az életemnek. Ha reggel felébredek, és kinyitom a szemem, a zene szólni kezd a zsigereimben, ha akarom, ha nem. Általában évi egy hónap pihenőt engedélyezek magamnak, amikor nem ülök a hangszerhez, de ebben az időszakban sem tudok teljesen kikapcsolni. Ilyenkor tudat alatt folyik az intenzív munka.
– Legutóbbi lemezéről – ami Brahms műveinek interpretációját illeti – mérföldkőként írnak a kritikusok. Miért készít viszonylag kevés felvételt?
– Egy lemez hatalmas felelősség, hiszen ezek a felvételek maradnak majd meg az utókor számára egy-egy életműből. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy a különböző, jobbnál jobb előadások között egy művész úgy gondolja, hogy szükség van az ő elképzeléseinek rögzítésére is.
