Az elmúlt hetekben az interneten, külföldi barátaimtól csupa olyan poszt került elém, melyekben amiatt keseregnek, hogy egy klasszikus zenész, vagy ezekben az esetekben még specifikusabban, egy régizenész számára egyre inkább képtelennek látszik a „zeneipar” világában „szabadúszóként” megélni.
Nyilvánvalóan ez egy lényegesen nagyobb és általánosabb problémakör elenyészően kicsi szegmense csupán, ettől azonban, úgy gondolom nem kevésbé fontos róla beszélni, gondolkodni, különösen ebben blogban, ami alapvetően ezeknek a zenészeknek a munkásságáról szándékozik szólni.
Persze a kulturális élet, a művészetek és az oktatás területén már nagyon régóta szembesülnünk kell ezzel a kérdéssel. Elvben többnyire még a „felelős” személyek is egyetértenek azzal, hogy a klasszikus műveltség, kultúra továbbörökítése, a zenei nevelés etc. nagyon fontos és elengedhetetlen a következő generációk egészséges lelki, szellemi fejlődéséhez, amikor azonban az ehhez szükséges forrásokról esik szó, valahogyan mégsem jut minderre elegendő támogatás. Pedig, ahogyan ezt korábbi korokra tekintve is láthatjuk, a „magas” kultúra, a színház, a klasszikus zene, az opera sohasem tud önfenntartóként működni már csak a művek előadásához szükséges, megfelelő színvonalú, nagy létszámú előadói apparátus miatt sem. A más, egyéni művészeti ágakban talán megszokottabb és elfogadott „szabadúszó” életmód viszont kamaraegyüttesre, zenekarra alkalmazva sokkal nagyobb kiszolgáltatottságot, bizonytalanságot és végső soron művészi szempontból is egyenetlen színvonalat eredményez.
A régizene- játszás esetében mindez még hangsúlyosabban jelentkezik.
A mozgalom eredeti szándékai szerinti, a korhű hangzásvilág mai megteremtésére törekvő produkció létrehozásának előfeltétele ugyanis a korabeli hangszerjátékra, repertoárra, zenei és kultúrkörnyezetre vonatkozó, lehetőleg minél teljesebb körű kutatás lenne. Az egyes előadásokra való felkészülésben ez a tanulási, kutatási folyamat, valós historikus érdeklődést feltételezve, a tapasztalatok szerint általában sokkal több ideig tart, mint a konkrét zenemű hangszeres előadásának gyakorlása, csiszolása.
Ilyen szempontból a ma is élő zenei stílusok, mint például a jazz, a HIPP szempontok szerint végiggondolt régizene, a mai modern zene és az autentikus népzene, melyek nem csak korábbi korok repertoárját konzerválják és reprodukálják, hanem kreatívan is hozzájárulnak a zenetörténet időbeli folyamatához, véleményem szerint sokkal nagyobb odafigyelést, és több forrást igényelnének.
Külföldi barátaim segélykiáltásként hangzó helyzetelemzése azért is elgondolkodtató számomra, mivel Angliából és Belgiumból érkezik, ahol eddig azért egy régizenész lényegesen nagyobb esélyekkel indult a „túlélési versenyben”. A posztokhoz a világ minden részéről érkező kommentekből azonban kiderül, mára a legtöbb HIPP muzsikus csak úgy tudja biztosítani koncertjeinek minőségi színvonalát, ha előadói tevékenységei mellett valami egészen más területről származó jövedelemből biztosítja a megélhetését.
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy nagyon sok zenekari muzsikus is ezt teszi mikor a különböző együttesekben való hangszeres közreműködés mellet például tanítással próbálja kiegészíteni a versenyszférával köszönő viszonyban sem álló fizetését.
Míg azonban a hagyományos „zenekari rutin” és egyidejűleg egy elfogadható életszínvonal is valamilyen formában szinten tartható egy ilyenfajta időbeosztással, a kutatás, kísérletezés, különböző stílusokban, játékmódokban való elmélyülés ezekkel a feltételekkel csak nagyon kevés koncertprodukció létrehozására ad lehetőséget, ami persze így még kevesebb bevétellel jár, ha van egyáltalán bevétel…
Ilyen szempontból a régizenélés gyakorlata nagyon jól párhuzamba állítható a modern zene előadói praxisával:
meggyőző előadása szintén egy nagyon komoly felkészülési és értelmezési előkészítő fázist feltételez, miközben tökéletes hangszeres megvalósítása is általában a szokásosnál lényegesen több időt igényel. Közönsége is egy viszonylag kicsi, de lelkes csoportra korlátozódik miközben mindkettő a kevésbé kreatívnak nevezhető hagyományos repertoár két ellentétes végéről nézve annak élettelibb ellenpólusaként szolgál.
Nagyra becsült, és a modern zene előadásában gyakorlott és elmélyült kollégám szerint léteznek is példának tekinthető együttesek Európa tőlünk balra eső részében, ahol a muzsikusok főállásban tudnak az új kompozíciókkal foglalkozni és ebből meg is tudnak élni.
Tudomásom szerint viszont olyan régi hangszereken játszó együttes, ahol a tagok rendszeres fizetést és állást kaphatnak, egyetlenegy létezik csak, Kanadában. Az összes többi régizenei formáció, köztük a leghíresebb karmesterekkel fémjelzett együttesek is, csak egyes projektekre állnak össze (sokszor egy szigorúan rangsorolt lista alapján válogatva a zenészeket), ami még akkor is minőség és hozzáállásbeli különbséget eredményez, ha évenként elegendő projektben és ugyanazokból a muzsikusokból álló előadói gárdában szerepelhetnek a művészek. Az évenkénti projektek száma, és így közvetve a jövő bizonytalansága miatt ugyanis ezek a zenészek rengeteg hasonló együttesben kénytelenek játszani, miközben a legtöbben tanítást is vállalnak megélhetésük biztosításának érdekében.
Valószínűleg a legtöbben úgy gondolják, ez mindig is így volt és rendjén is van, hogy csak a legjobbak, leghíresebbek, a legjobban reklámozott és az eladott jegyek alapján legnépszerűbb együttesek biztosíthatnak állandó, állás-szerű megélhetést tagjaiknak.
Én sem vonnám kétségbe a fenti érveket, csak arról gondolkodtam el a posztok kapcsán, vajon rendjén van-e ez így, hogy az állandó munkával rendelkező zenekarok között elvétve találhatunk olyanokat, akik nem a reproduktív kategóriába tartoznak. Olyanokat, akik nem olyan műveket játszanak újra, meg újra, és tartanak repertoárjukon, amiknek felvételei lassan száz év lemez-terméséből korlátlan számban, minden minőségben, és az interpretációk végtelen variációiban elérhetők. Cikkem keletkezése idején megjelent néhány pozitív, követendő példa is itthonról:
Persze nem vitatom azt sem, hogy semmilyen zseniális, akár élő felvétel sem pótolhatja egy koncertélmény varázsát. Mindenképp szükség van ennek továbbadására is a jövő generációi számára, de nem kellene talán az arányokon változtatni és néhány olyan együttesnek is állandó megélhetést biztosítani, akik más tekintetben is „élő” zenével foglalkoznak?
Szerintem minden kor zenészei számára adott a kérdés: mivel gazdagították életük során a zenetörténetet? Korábbi, unalomig ismert zeneművek egyre extrémebb és egocentrikusabb interpretációival vagy esetleg új művekkel és stílusirányzatokkal is?
Ha nem sikerül az újabb zene és az új művek, és egyidejűleg a régebbi korok slágerdarabjain kívül eső repertoár iránti érdeklődést közönségünkben újra felkelteni, úgy a szakadék előadók és közönség között a „klasszikus zene” esetében csak egyre nő, miközben a játszott repertoár a száz éve szinte állandó művek közül is a legismertebbekre szűkül majd, míg végül az érdeklődés hiányában esetleg elenyészik.
Előadóknak és közönségnek egyaránt el kellene hinnünk végre, hogy a romantikán innen és túl is van élet… És akkor remélhetőleg az ezekkel a zenékkel hivatásszerűen foglalkozó zenészek számára is lesz!