Cziffra György karrierje nem indult könnyen. Mélyről indult, anyagi nehézségeket kellett leküzdenie, majd jött a háború, a hadifogság. A hazatérés utáni reménytelen helyzeetben disszidálni akart, de elkapták őket. Börtönbe, kényszermunkára került. 1953-as szabadulása után ismét újra kellett kezdenie mindent. A felszínen úgy tűnhetett, sikeres zongoraművész fellépésekkel, nemzetközi hangversenyturnéval, lemezfelvételekkel – igaz, Magyarországon nem adták ki azokat…
„Befejeződött Budapest nyári hangversenyévada. Az időjárás szempontjából rossz, művészi eredményeit számba- véve jó volt a nyár. Különös értéke volt az idei komolyzenei szezonnak, hogy sok tehetséges fiatal művész jutott zenekari hangversenyhez a Károlyi-kerti szakértő közönség előtt, többek kiűzött: Banyák Kálmán, Veres Antal, Bodonyi István, Vermes Mária, Bókay Csaba hegedűsök, Zsákai László gordonkás, Gabos Gábor és a jazz-zongorázástól a komoly zenéhez átpártolt Cziffra György zongoristák; erre a nyárra esett a fiatal Vásáry Tamás zongoraművész kirobbanó sikerű bemutatkozása is” – írta 1954 szeptemberében a Színház és Mozi.
1955-ben jó néhány budapesti koncertet találunk a lapokban, híradást a Magyar Állami Hangversenyzenekar csehszlovák turnéjáról, amelynek szólistája Cziffra György volt, sőt még egy rövidke tudósítást is arról, hogy új hangszerbemutató terem nyílt a fővárosban, a megnyitón pedig olyan művészek vettek részt, mint Cziffra György és Simándy József.
1956-ban folytatódtak a hangversenyek, április 4-én pedig a Liszt Ferenc-díj I. fokozatával tüntették ki Liszt Ferenc zongoradarabjainak tolmácsolásáért, ami 8000 forint jutalommal is járt. Ennek kapcsán készült készült róla portréinterjú a Béke és Szabadság című lapban. Ismerve Cziffra valódi élettörténetét, furcsán hangzanak az alábbiak: „úgy alakult a sorsa, hogy művészi pályája csak most, az elmúlt egy-két esztendő során bontakozott ki. Keserves hányódások és tévelygések évei után egyik nagysikerű hangversenye a másikat követi, és előadásmódjával nemcsak lelkes tapsokat vált ki, hanem zenei közvéleményünket is felkavarja.” Cziffra az alábbiakat nyilatkozta: „A felszabadulás után (…) egy ideig még mindig nem találtam meg a helyemet. Segítő kézre vártam, de hiába.
Most már tudom, hogy valamilyen formában a kezdeményező lépéseket nekem kellett volna megtennem…
Jelentkeznem kellett volna, megmutatni, hogy vagyok és mit tudok… Ehelyett megint csak a könnyebb megoldást választottam és továbbra is jazz-zongorázással tartottam el családomat.” A legkeményebb 50-es években járunk, az önkritika gyakorlása kötelező.
Szeptemberben nemzetközi zongoraversenyt rendeztek a Zeneművészeti Főiskolán, amelyre 21 országból érkeztek fiatal művészek, akiknek egy része a zsűrivel egyetemben azzal a kéréssel fordult a szervezőkhöz – írta a Magyar Nemzet –, hogy meghallgathassák Rácz Aladár, Fischer Annie és Cziffra György játékát. Lemezfelvételekre is sor került, ezek nagy része azonban Magyarországon nem jelent meg.
Október elején megírták a lapok, hogy több hétig tartó nyugat-európai turnéra készült Cziffra, a hangversenykörút állomásai érintették volna Ausztriát, Nyugat-Németországot, Belgiumot, Franciaországot és Angliát. Az utazás előtt még sor került a Bartók Fesztiválra, amelynek záróhangversenyén az Állami Hangversenyzenekar lépett fel és Mario Rossi vezényelt. Bartók II. zongoraversenyének szólistája Cziffra György volt. Ennek a koncertnek sem mindennapi a története. Erről így írt a művész Ágyúk és virágok című önéletrajzában: „(…) egyik nagy tehetségű kollégámat kérték fel, hogy játssza el kotta nélkül Bartók Második zongoraversenyét, mely akkoriban eljátszhatatlan darab hírében állt. Noha hat hónap állt rendelkezésére, hogy megtanulja, rövidzárlattól tartva három hónappal a sorsdöntő dátum előtt visszaadta a megbízást. Ebben a katasztrófahelyzetben egy nagy hírű kínai zongoristát kértek fel (hiszen azokban a boldog időkben népeink barátságban éltek), akiről az a hír járta, hogy két hét alatt kívülről megtanulta Mao minden gondolatát, és meg is értette őket. Hat hét múlva ő is feladta. Így örököltem meg ezt a koncertet és ezt az elképesztő darabot, amely máig a kortárs zongorairodalom egyik legösszetettebb műve. Nem épp repeső szívvel vállaltam el a megbízást, de tudtomra adták, hogy ettől az előadástól függ moszkvai, londoni, és főleg párizsi felkérésem.
Nekiálltam hát, és őrült módjára dolgoztam.
De azzal is tisztában voltam, hogy ha sikerül ezt a nehéznél is nehezebb darabot a megadott időre összetennem, azzal magamnak is bebizonyítanám, hogy készen állok a nemzetközi karrierre.”
Az október 20-i koncert kritikája a Népszava október 24-i számában jelent meg: „Bartók II. zongoraversenyét Cziffra György játszotta, tolmácsolása önmagában véve s nagyszerű teljesítmény volt; játéka nyomán a nem éppen könnyen áttekinthető, bonyolult mű teljesen tisztán, magával ragadóan szólalt meg. De tekintetbe kell vennünk Cziffra egyéni fejlődését is, néhány év előtti újra bemutatkozó hangversenyétől eddigi produkcióig. Művészünk most már szinte a teljes kibontakozáshoz ért el.
A Bartók-muzsika differenciált lelkivilága nyitva áll előtte…
s úgy érezzük, ezzel nyitva áll útja a zeneirodalom minden stíluskorszaka, minden mestere felé is.” A lap címoldalán mindeközben a SZOT elnökségének kiáltványa állt, amelyben figyelmeztették az olvasókat arra, hogy az előző napi békés tüntetést „felelőtlen elemek és provokátorok ellenforradalmi megmozdulássá igyekeztek átalakítani”, a „soviniszta, szovjetellenes jelszavak” pedig „sok, politikailag tapasztalatlan fiatalt maguk mellé állítottak”…
Cziffra Györgynek rövid idő alatt döntenie kellett. Családjával együtt elhagyta Magyarországot. Távozása után tíz nappal már koncertet adott Bécsben. Ő maga volt a legjobban meglepve: felvételeit meglátta a lemezboltok kirakataiban, a szakma és a közönség egyaránt ismerte a nevét. Majd Párizs következett, ahol egy új élet kezdődött számára.