Agárdy Gábor 1922. augusztus 2-án született Szegeden, és 2006. január 19-én hunyt el. Mintegy hét évtizedet ívelt át színészi pályája: 1937-től 1941-ig a Szegedi Városi Színház, 1942 és 1952 között a Miskolci Nemzeti Színház, majd 1955-ig a Budapesti Operettszínház, később a budapesti Petőfi Színház, 1964-től 1985-ig a Nemzeti Színház tagja volt, és számtalan filmszerep is fűződik a nevéhez.
Agárdy Gábor apai ágon örmény származású volt, eredeti neve Arklián Gábor vagy Gabriel Arkalijan. Ikonfestőként is ismert, került festménye Pannonhalmára és a Vatikánba is.
Tarján Tamás nagyon pontosan, higgadt értékítélettel foglalta össze a Jászai- és Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész Agárdy Gábor pályáját a Színház folyóiratban: „Az interferenciák és diszharmóniák tehát kirajzolnák a képletet: volt egy remek színész – 2000-től A Nemzet Színésze –, akinek az igazán komoly feladatok sohasem smakkoltak (legnagyobb szerepálmában, a Liliomban saját vélekedése szerint is megbukott); szórakoztató színházipari tevékenységét több tucat kabinetalakítással tette feledhetetlenné, ezekben viszont sokszor alantasabb eszközökkel kereste a publikum kegyeit; s bár kétségtelenül
a XX. század második felének egyik legnagyobb komédiása volt,
sohasem került olyan társulat kötelékébe, amelynek kiegyensúlyozottan foglalkoztatott vezető tagja, egyre érettebb és választékosabb játékra késztetett prímhegedűse, övéi közt a két-három legjellegzetesebb, meghatározó arc egyike lehetett volna. Ő volt a fegyelme- zeden zseni, az egyszerre ösztönös és minden hájjal megkent mulattató, aki azonban, ha rendezői errefelé kormányozták, bátran felcserélhette a könnyű múzsa terrénumát a kiélezett drámai közeggel? A mai közhiedelem — most, a gyász hónapjaiban is — az, hogy a színikritika emberemlékezet óta hiába próbálta kiénekelni Agárdyt a hígabb népszórakoztatás csávájából, ő szívesebben fogadta, ha nézői épp ebbe a bolondozásba vastapsolták bele, s kész csoda, hogy e színészi populizmus ellenére a halhatatlanok egyikévé emelkedett.”
Először nyolcévesen lépett színpadra, és játszott az első Szegedi Szabadtéri Játékokon is. 16 évesen szereződtette szülővárosa színháza, az Országos Színészegyesülethez csak vizsgáznia kellett járni.
Agárdy legendás alakítása volt a Svejkben Katz, a tábori lelkész. 298-szor játszották a Petőfi Színházban. Akkora sikere volt, hogy megállították az utcán, rámosolyogtak, a taxisok pedig nem fogadtak el pénzt a fuvarért. Pedig négy nappal a premier előtt kellett beugrania a gyomorperforációval kórházba szállított Benedek Tibor helyére. Erre így emlékezett vissza: „Megkaptam a szövegkönyvet, hogy másnapra tanuljam meg a szerepemet. Nem volt nehéz. Katz páternek mindössze két jelenete van a darabban. Az egyikben elkártyázza Svejket, a másikban — totál részegen — beszédet mond a frontra induló katonákhoz, és dalra fakad a szószéken. Ügy éreztem, ide kellene egy eredeti szám. Amikor a rendező, Kamarás Gyula szünetet rendelt el a próbán, átszaladtam a szemközt levő Operett Színházba. Megkerestem Bródy Tamás karnagyot, a zeneszerzőt. „Mikorra kellene a szám?” — kérdezte Bródy. „Ráér. Két óra múlva érte jönnék, amikor odaát végzünk a próbával.” Furcsán nézett rám, de vállalta. Amikor visszamentem, átnyújtotta a dalt. Ez volt a Sebaj Fáni. Ahányszor előadtam, frenetikus sikert aratott.”
Sokat kirándult kabarékba, varietékbe, de komoly drámai szerepeket is hitelesen alakított. Volt Bicska Maxi (Koldusopera), Miksa (Halleluja), Csuszik Zsiga (Vőlegény), Doolittle pap (My Fair Lady) és Zetelaki Dániel (Advent a Hargitán). Utolsó színpadi szerepe Styx Janó volt a az Orfeusz az alvilágban című operettben a Pesti Magyar Színházban. A gyertyák csonkig égnek című Márai-filmadaptáció forgatására (ebben Konrádot játszotta) már nagybetegen járt ki.
Örömszínésznek Bessenyei Ferenc nevezte egy alkalommal. Ez lett a 75. születésnapjára készült portréfilm címe is.
Játszott urat és parasztot, jobban és kevésbé szerethető svihákot, de minden szerepében keményen megdolgozott. Színészi eszköztárával nem volt mindig takarékos, de kiváló tempóérzéke és technikai tudása, valamint önkritikája sosem hagyta cserben.
