A Tóth Aladár Zeneiskola kezdeményezésére útnak indított I. Kortárs Kamarazenei Fesztivál gálahangversenyének ad otthont január 25-én a BMC. A fesztivál elsődleges pedagógiai céljai közt hangsúlyt kapott, hogy a magyar kortárs zene elefántcsonttornyából kicsempésszen egy-egy művet, gazdagítva vele a zenei nevelést. Ez mindjárt az első alkalommal olyan jól sikerült, hogy a fesztiválra nevezett 24 kortárs mű fele ősbemutatóként hangzott el. Az egyik ráadásul – bár nem volt vele ilyen szándék – kifejezetten „női projekt” lett.
„Sajnos kevés olyan mű van, amely kifejezetten gyermekeknek íródott, ezek is általában valamilyen speciális indíttatásból születtek (például Bartók és Kurtág gyermekeknek szánt darabjai is)” – emelte ki a fesztivál szakmai védnöke, Fekete Gyula zeneszerző, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zeneszerzés tanszékének vezetője, tudományos és nemzetközi rektorhelyettes.
„Mivel kétévente újra megrendezi a zeneiskola ezt a fesztivált, remélhetjük, hogy a zeneszerzők is egyre nagyobb számban fognak írni olyan műveket, amelyeknek itt lesz a bemutatójuk. Nem egyszerű feladat, hiszen nem lehet gyerekeknek olyan darabokat írni, amelyek előadásához nincs még kellő érzelmi tapasztalatuk. Sok időt kell azzal tölteni, hogy technikailag és lelkileg is ráhangolódjon valaki arra, hogy egy ártatlanabb, játékosabb zenei világban is értelmezhető művet alkosson.”
Aligha lehet véletlen, hogy az egyik frissen született, és ősbemutatóként elhangzott darabot olyan zeneszerző jegyzi, aki maga is tanít zeneiskolában, és hogy a darab megírására egy kollégája kérte föl.
Vadász Zsuzsának, a Tóth Aladár Zeneiskola zongoratanárának mindig is szívügye volt a kortárs zene tanítása.
„Gyerekkoromban azt vettem észre magamon, hogy Bartókot jobban és szívesebben játszom, mint mást. Amikor elkezdtem tanítani, olyan kolléga helyére kerültem, aki szintén tanított a gyerekeknek kortárs zenei játékokat, úgyhogy amikor átvettem a szolfézs csoportját, nyitott közegre találtam ahhoz, hogy folytassam, amit elkezdett. Minden új kiadványt megvettem, amit csak lehetett akkoriban, és azokból is tanítottam a gyerekeknek. Már akinek lehetett. Voltak ugyanis olyan gyerekek, akik élvezték, amikor Kurtágot tanítottam nekik, és lehetett könyökölni és tenyerelni a zongorán, mást meg ez borzasztóan zavart. Olyan is van mindig, hogy a gyereknek tetszene a kortárs hangzás, de amikor az anyukája otthon azt mondja, hogy ezt a hülyeséget inkább ne gyakorolja, akkor elmegy tőle a kedve.
A kortárs zene oktatása lehetőséget kínál arra is, hogy a tanár és a gyerekek is megértsék a zeneszerzőben megfogalmazódott zenei gondolatot. Hiszen a zeneszerző szerencsére él, megszólítható, megkérdezhető.
„Engem mindig is érdekelt, hogy a szerző fülében megszületett zenei hangzást jól fordítom-e vissza a kottába írt képről újra zenei nyelvre – fogalmazza meg Vadász Zsuzsa, mit érez igazi pedagógiai kihívásnak a kortárs zene tanításában. – A Papp Lajos Zongoraverseny ötlete is ebből fakadt, amelyet a biatorbágyi zeneiskola kezdeményezett 2007-ben, amelynek zongora tanszakát akkor én vezettem. Fölvettem a kapcsolatot a zeneszerzővel – aki a 60-as évektől Németországban élt. Beszéltünk telefonon, azt mondta, rendben van, és az első két versenyre még el is tudott jönni. Sőt, a másodikon, 2009-ben, még tanított is. Amikor kérdezgettem, jól játsszuk-e a darabjait, mindig azt mondta, hogy a magyar zenetanárok nagyon jók, tudják, mit hogyan kell tanítani. Csak a halk megjegyzéseiből tudtam a magam számára leszűrni, amikor egymás mellett ültünk a gálahangversenyen, hogy hiába ír be egy óriási fortét a kottába, azért azt nem kell olyan drámaian megnyomni. A karakterességet sokkal inkább érdemes az idő, mint a hangerő kezelésével megformálni.”
Románcból hommage…
A Tóth Aladár Zeneiskolában Vadász Zsuzsa szintén olyan közösségre talált, amely hasonlóképpen gondolkodik a kortárs zene tanításáról. Részt vett a zeneiskolában az I. Kortárs Kamarazenei Fesztivál szervezési feladataiban, és amikor fontolóra vette egy növendéke nevezését, eszébe jutott Megyeri Krisztina zeneszerző, akivel éppen egymást váltották a biatorbágyi zeneiskolában.
„Régóta tudtunk egymásról, de csak tavaly találkoztunk először. Korábban írt egy sorozatot a Fehérlófia című mesére, azt mutattuk be a biatorbágyi zeneiskolásokkal közösen. Szóltam neki, hogy van egy hegedűs-zongorista ikerpár nálunk, akik tavaly már megtanultak együtt egy darabot, és ha írna nekik valamit, akkor bemutatnánk ezen a fesztiválon. Amikor a nevezést be kellett küldeni, kérdeztem, hogy áll a darabbal és mi lesz a címe. Azt mondta, majdnem teljesen kész, és valószínűleg Románc lesz. Történetesen azon a hétvégén halt meg Pócs Katalin zeneszerző, zenepedagógus, ami őt nagyon megrendítette. Érzésem szerint akkor kicsit átdolgozta a darabot, és ez lett a címe: Hajók a vízen, égi vitorlán. Az ikerpárból én Rékával foglalkoztam, és mindjárt elmondtam neki a darab hátterét. Beszéltem neki arról, hogy vannak benne emlékek egy emberi életről, amelynek nemrég vége szakadt, és ezek az emlékek hol nagyon szépek és felemelőek, hol meg nagyon fájdalmasak. Réka nagyon érzékenyen tud megfogalmazni zenei gondolatokat, még ha technikailag kicsit nehezebben is mozdul. Mivel ez a darab nem nagyon nehéz, ezeket az érzéseket ki tudta fejezni. Luca, az ikerpár hegedűs fele a hajók ringatózása felől kezdte megközelíteni a darabot, de aztán mondtam, hogy, bár a hatnyolcadban a ringás is benne van, ez másról szól. Sokat számított, amikor a zeneszerzővel együtt tudtunk próbálni, és ő mondta el, hogy ezt most úgy kell játszani, hogy itt megszakad az élet. Azt hiszem, ennek a két kamasz lánynak az segített, hogy vannak a darabnak teljesen gondtalan és szabad hangulatú részei is – a drámaiak mellett -, amikor elengedhetik magukat.”
Az érzelmi szélsőségek nem állnak messze a kamaszkor érzésvilágától, talán ezért is tudták az előadók ezeket ilyen jól megmutatni. Tanáraik szerint sokat számított az is, hogy testvérek, érezhető volt gyakorlás közben is, hogy sokkal jobban tudnak figyelni és várni egymásra, mint két vadidegen gyerek. Olyan zenei pillanatokban is összhang volt közöttük, amelyekben felnőtt profi zenészektől is komoly odafigyelést igényelt volna az együttes játék.
Tóth Luca nyolc éve tanul hegedülni Véghelyi Krisztánál a Tóth Aladár Zeneiskolában. Megyeri Krisztina darabjában a hegedűszólamot játszotta.
„Amikor a saját szólamomat gyakoroltam, még nem állt össze a darab, csak amikor Rékával együtt kezdtük összejátszani, akkor hallottam meg, mennyire szép. Aztán amikor a zeneszerzővel együtt is tudtunk gyakorolni, akkor éreztem rá, hogy, bár a zongoraszólamban szebb akkordok vannak, a hegedű vezeti inkább a dallamot.”
Lucának nem ez volt az első kalandja a kortárs zenével, négy évvel ezelőtt Serei Zsolt A macska és a hegedű című operájában is játszott. Míg abban volt olyan rész, amely teret engedett az improvizációnak, és ez zavarta őt, mert félt, hogy elrontja az összjátékot (néhány hang volt csak megadva, a ritmust és a dallamot szabadon alakíthatták a gyerekek), Megyeri Krisztina darabjában a kottakép, a harmóniák és a hangszerkezelés is hagyományosnak mondható.
„Nem árt, ha a zenének megmarad az a funkciója, hogy gyönyörködtet”
Luca hegedűtanára, Véghelyi Kriszta (a Tóth Aladár Zeneiskola egyik igazgatóhelyettese) nem annyira a kortárs, mint inkább a régizene világát érzi közel magához. A tanításban akkor látja létjogosultságát kortárs művek interpretálásának, ha azok az improvizáció és a hangszerkezelés szabadságának élményét erősítik.
„Fontos, hogy ezt olyan módon tudjuk megvalósítani, hogy ne menjen a hegedülés természetessége rovására – hangsúlyozza a hegedűtanár. – Vannak olyan művek, amelyekben különleges effekteket kell keresni. Ez kísérletezésnek izgalmas, ha az a cél, hogy megismerjük a hangszert kínálta lehetőségeket. Tanulás közben is sokszor találunk ki dallamokat, improvizálunk, de ez a felfedezés, és nem a zene kategóriája. Nyilván jó az, ha feszegetjük a határokat, és azt is elfogadom, hogy azokat a zeneszerzőket, akik azt kívánják megmutatni, hogy mi mindent lehet kihozni a hangszerből, nem zavarja, hogy disszonáns lesz a hangzás, de azért nem árt, ha a zenének megmarad az a funkciója, hogy gyönyörködtet. Megyeri Krisztina darabja ezt az igényt teljes mértékben kielégíti.”
„Nekem nagyon izgalmas volt Megyeri Krisztinával együtt dolgozni – teszi hozzá Vadász Zsuzsa -, és megtapasztalni, hogy sok dologról ugyanazt gondoljuk. Neki is élmény volt, hogy látta a gyerekeket dolgozni a darabjával. A koncert után mondta is, hogy megint mennyit fejlődtek, és hogy nem is gondolta volna, hogy ezt így is lehet játszani.”
Megkérdeztük az I. Kortárs Kamarazenei Fesztivál szakmai védnökét, Fekete Gyula zeneszerzőt – a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zeneszerzés tanszékének vezetőjét, tudományos és nemzetközi rektorhelyettest -, hogy miként értékeli a zenetanárok darabválasztását.
„Nagyon sokféle kortárs zene van napjainkban, nincs meghatározó stílusirányzat, ezért a választék nagyon széles. A kollégák olyan darabokat választottak, amelyek ennek a korosztálynak megfelelnek – voltak a gyerekek közt egészen picik is – technikailag és zenei tartalom szempontjából egyaránt. Úgy látom – zeneakadémiai oktatóként is -, hogy az alsó- és a felsőfok aktív kapcsolatban van egymással, köszönhetően például a szakmai gyakorlatoknak: épp ebbe a zeneiskolába is kijárnak tanárképzős hallgatóink. A hatalmas repertoárból a zeneiskolai tanárok alapvetően a klasszikusokat tanítják, Bartók Bélával bezárólag, de ha még marad idő és figyelem, akkor a mai zeneszerzők művei is előkerülnek. Ez a fesztivál most kicsit felhívja a figyelmet arra, hogy nagyobb számban is érdemes kortárs zenét játszani.”
