Kezdjük örömmel az évet: egy olyan magyar nőművész viszonylag friss aukciós sikerével, akit itthon alig ismernek, pedig már tizenhat évesen önálló kiállítása volt Pesten, későbbi műveit pedig ma nagy amerikai közgyűjteményekben őrzik. Kárász Ilonka – vagy ahogyan a tengerentúlon ismerik: Ilonka Karasz – december közepén a New York-i Swann Galeries illusztráció-árverésén ért el új szerzői leütési csúcsot (de nem csak azért érdemes tudni róla).
December 10. óta valaki egy olyan kép eredetijének a boldog tulajdonosa, amely több mint kilencven évvel ezelőtt sokszorosított formában alighanem több ezer amerikai kezében megfordult, és talán még többen láthatták az újságosstandokon. Kárász Ilonka 36,5×26,3 centiméteres, gouache-technikával (egyfajta vízfestéssel) készített munkája ugyanis az 1927. augusztus 27-én megjelent New Yorker magazin címlapképe volt.
A még a nyomdai illesztő-jeleket is magán viselő grafikát a ház előzetesen 4000–6000 dollárra becsülte (és már ez is magasabb összeg volt, mint amennyiért korábban Kárász más címlapterveit ennél a háznál bármikor is elárverezték; korábban a legtöbb, amennyit itt egy Kárász készítette New Yorker-címlapképért kaptak, 4250 dollár volt), ám a végső ár a licitek során még a felső becsértéknek is több, mint a duplájára emelkedett:
a tételt végül 13.750 dollárért (valamivel több, mint 4 millió forint) szerezte meg új tulajdonosa, ami a legmagasabb összeg, amit a magyar származású művész munkájáért eddig valaha is adtak nyilvános aukción.
(Ugyanezen az árverésen egyébként egy másik Kárász rajzolta New Yorker-címlap 1625 dollárt ért meg valakinek.)
Kárász Ilonka 1896-ban született Budapesten, ezüstműves édesapja legidősebb gyermekeként. (Egyik húga, Mariska később ugyancsak alkotói pályát választott: textilművész és divattervező lett.) Ilonka művészi tehetségét mi sem jelzi jobban, mint hogy első női hallgatóként került be a Királyi Művészeti és Iparművészeti Akadémiára, ahol már tizenhat évesen önálló kiállítást rendeztek a műveiből. Egy évvel később, 1913-ban azonban – miután édesapja meghalt – anyjával kivándoroltak Amerikába.
New Yorkban – azon belül is Greenwich Village-ben – Kárász hamar bekapcsolódott az ott pezsgő művészeti életbe, méghozzá több műfajban is: karrierje során tervezett textileket, tapétákat, bútorokat, játékokat, kerámiákat, lámpákat, fém használati tárgyakat, készített illusztrációkat és könyv-, valamint folyóirat-címlapokat.
Még csak tizennyolc éves, amikor több, ugyancsak Európából érkezett művésszel együtt megalapítja a Society of Modern Artot, és még nincs húsz, amikor már textiltervezést tanít a társaság művészeti iskolájában. Az általuk kiadott Modern Art Collector című magazinban – amelynek szintén több címlapját ő tervezte – rendszeresen jelennek meg a munkái, aminek nyomán 1915-ben (még mindig csak tizenkilenc éves!) felkérték a női divatcikkeket forgalmazó Bonwit Teller nevű cég reklámkampányának elkészítésére.
Textilterveivel többször is díjat nyert a Women’s Wear divatmagazin pályázatain, úgyhogy 1918-ban már azt írták róla, hogy „ő az egyik legjobb modern dizájner”. És hogy mennyire komolyan veszi a tervezést, azt jelzi, hogy
ő volt a megalapítója a Design Group nevű társaságnak, amely egyfajta „céhbe” fogta össze az akkori tervezőket, tipográfusokat, kézműves művészeket, ipari formatervezőket, és egészen a hatvanas évekig ő volt a szervezet igazgatója is.
1928-ban Kárász Ilonka volt az egyetlen tervezőnő, aki egy teljes szobát találhatott ki és készíthetett el az American Designers Gallery kiállítására: itt egy olyan komplett gyermekszoba-berendezéssel rukkolt elő, amelyet a kicsik növekedésével párhuzamosan könnyen alakítható bútorok, színes kiegészítők, könnyen mosható, tartós anyagok jellemeztek. Ezek közül jó néhány a gyerekek fejlődését elősegítő játék-lehetőségekre is alkalmat adott.
Ezután több New York-i óvoda, iskola, sőt mozi berendezésének a megtervezésével is megbízták. Emellett számos nagy amerikai textilgyárnak dolgozott: az általa kitalált mintájú és szövésű anyagok a hagyományos felhasználás mellett számos amerikai gépkocsiba és repülőgépbe is bekerültek kárpitként.
A legkomplexebb munkája azonban a saját és családja (1920-ban ment feleségül Willem Nyland holland vegyészhez, akitől két gyermeke született) részére tervezett otthona lett: a New Yorktól nyolcvan kilométerre északra fekvő Brewsterben megépített huszonegy szobás házat az alaprajztól az utolsó szögig ő álmodta meg.
Kárász Ilonka 1924-ben készítette az első címlaptervét a New Yorker magazin számára, majd csaknem fél évszázadon át, 1973-ig összesen 186-szor szerepelt az ő munkája a borítón.
(Érdekes, hogy rajta kívül több más magyar is többször jutott a folyóirat mindig egy a város életéből vett jelenetet megörökítő, mindig festett vagy rajzolt címlapjára: Miskey Gyula/Julian de Miskey és Farkas André/André Francois után 2001 óta Bányai István készített több borítótervet is a lap számára.)
Kárász Ilonka 1981-ben, néhány héttel a 85. születésnapja előtt hunyt el New Yorkban. Munkáit – a legkülönbözőbb műfajokban készített terveit, textiljeit, dizájntárgyait, illusztrációit, címlapjait – ma legnagyobb számban a New York-i Cooper Hewitt National Design Museumban őrzik, de vannak alkotásai a Museum of Modern Art és a Metropolitan Museum of Art gyűjteményeiben is.
És végül érdemes lehet még megemlíteni, hogy a világban Nicholas Murayként ismertté lett Muray Miklós (akit mi idehaza leginkább a Frida Kahlóhoz fűződő románcáról ismerünk) 1920 körül többször is készített fényképeket Kárász Ilonkáról, és ezek egyike 1921-ben még a Vanity Fair magazin egyik számában is megjelent.
