Képeket nézek, zenét hallgatok közben. Kastélypark, múzeum, Apassionata… És egyszer csak elképzelek egy orvostanhallgatót, aki szerelmes egy tizenöt éves zongorista lányba.
Az arcukat először nem látom, csak a fiú fejét, profilból – fekete szemüvege van, keskeny szája és boglyas haja. Most már a szemüvege mögül nézek: egy boncteremben vagyok, mesterséges fény, formalinszag, épp egy kézfejet nyitok fel, nervus medianus, mondja mellettem náthás hangon a professzor, de időm sincs megriadni, mert már benne vagyok a fiú fejében, aki nem a holdascsontot és a borsócsontot nézi a csukló ravaszul komponált szerkezetében, hanem egy finom lánykezet lát maga előtt, ami a billentyűket simogatja és csiklandozza finom futamokkal végig, de zenét nem hall (hallok) hozzá, mert süket (vagyok) rá, botfülű, csak a puha kéz érzékisége van előtte – élő szépség a halott helyett.
És akkor látom meg a lányt, és tudom már, hogy Rékának hívják, feszes kontyba fogott barna haja van, fekete csipkével takart gyönyörű, hosszú háta, a hallhatatlan zenére ringatózik játék közben, és a fiú azt gondolja éppen, hogy megszerzem neki, ha törik, ha szakad, megszerzem, ha bezárnak is, és én hallom, amit gondolunk, de nem tudom, hogy mit akar megszerezni.
Pislogok egyet, már nem a fiú vagyok, hanem itthon ülök a kanapén a laptoppal az ölemben, és a martonvásári kastélyparkot nézem megint, ahol nyírás nélkül hagyták szabadon nőni a fákat a szabadság jegyében. Terebélyes koronákat látok és szabadtéri széksorokat, ahol koncerteket hallgat a romantikus nyári közönség. Arra gondolok, hogy egy fa is tudja, hogyan kell nőnie, hogy mi a számára ideális forma és magasság, a kertésznek csak szeretnie és táplálnia kell, óvnia a kór- és károkozóktól, de engednie, hogy szélben-esőben-viharban erősödjék. Közben már az Eroicát hallgatom, a lombkoronákként kavargó és hajladozó motívumokat, és arról olvasok, hogyan lett a kiskorában megalázott, zsarnok apja által regulázott, durva módszerekkel zenére kényszerített gyermekből a szabadság híve, és közben titkos, szenvedélyes szerelmes. A szelídségen tűnődöm és a vadságon ámulok, közben kinézek az ablakon, a januári szélben zúg és kavarog az öreg, boglyas hajú ezüstfenyő.
Próbálok visszakerülni a fiú fejébe, de hiába. Mit akarhat? Meg kell várnom, amíg befejezi a boncolást, amíg gumikesztyűjét ledobva végre hátrasimítja a haját a homlokából, átöltözik és hazaindul, és csak akkor kezdem érteni a szándékát, amikor érzem, hogy az orromban nekem is ott maradt a fertőtlenítőszerek szaga. A fiú lépéseinek és a zenének a ritmusára mozdulatok kezdenek előtűnni a fejemben. Egy kéz, ahogy kinyitja a vitrint, és kiemel belőle valamit, két kéziratos lapot látok, az egyiken vörös pecsét, a pecsétes lapok közt egy üvegmedál, az üvegmedálban szürke szálak, a fiú keze kapkodva feszegeti-nyitja-töri fel az üveget, és a porlékony szálacskák közül néhányat egy celofánzacskóba csúsztat, és már ő vagyok megint, az ő énje az ő képzeletében, a zsebembe teszem a zacskót és rohanni kezdek, ki a szobából, ki a kastélyból, át a füvön, a kapu felé.
Nem tudom, mi lesz vele, mert kinyitom a szemem, és megállítom az Eroicát, nagy csend lesz hirtelen a szimfónia áradása helyén, de nem hallgathatom tovább, nem hallgathatok, mert mindent értek. Ez a fiú elvakult szenvedélyében Beethoven hajszálaiból akar lopni szerelmi zálogul, azt hiszi szegény, hogy a zenész olyan, mint az orvos, a testen keres és talál csak bizonyítékot jóra és rosszra, pedig a komponistáért halálosan rajongó lány bizony aligha fog örülni a különös ajándéknak, elborzasztja majd az öreg haj halálszaga, a pusztulás üzenete. Ez nem annak a tüzes tekintetű embernek a haja, akit a képeken látni, ez egy megtört és élettelen test porlékony maradványa csak. A lány romantikájának nincs köze a tényekhez, egy kamaszlány szerelme nem test, hanem tűz, ahogy a zongorajátéka sem csak a kéz csontjainak és inainak a munkája, hanem a lüktető véré és a száguldó gondolaté.
Elfordulok a fiú képzelgéseitől, nem érdekel már, csináljon, amit akar, elkapják és bezárják úgyis, hiába vette fel a nagy rabláshoz a gumikesztyűt, a kamera rögzíti a kocsija rendszámát, és…Még egy pillanatra látok egy rövid autósüldözést, és a fiú mozdulatát, ahogy a résre nyitott kocsiablakon szélnek ereszti a celofánba gyűjtött hajszálakat, a szinte láthatatlan zacskót rögtön felkapja a szél, felrepül a fakoronák fölé. Azt már soha nem szerzi vissza senki, volt-nincs ereklye, a celofán, mit egy különös üvegfa termése, végigvitorlázik Martonvásár felett, pár ősz szál repül ki belőle és elvegyül az elemek közé, elemészti az elsöprő nagy tágasság, ahogy a hegedűszó vész el a mennydörgés robajában.
Beethovenre gondolok megint, és a halálra, arra, hogy amikor meghalt, csak a csendet hallotta, nem a Bécs felett tomboló mennydörgést, vagyis dehogy a csendet, biztos zene szólt a fejében akkor is, és képeket látott, kedves sétaútjainak tájait, a Brunszvik-kastély fái is ott kavarogtak biztosan lehunyt szeme mögött – ki tudja, milyen muzsika lehet az, amit utoljára hall egy zeneszerző-zseni, milyen lehet egy komponista halálszimfóniája? Csend vagy zene, zene vagy csend, az agónia titka örökre zárva marad előttünk, holtakor mindenki a maga dallamát hallja majd bizonnyal, de nem úgy a test titka. Beethoven boncolási jegyzőkönyve ma is elolvasható, a vastag koponya, a szenvedő has, az öregségbe hajló porhüvely feltárja magát nekünk, de a zene igazán soha, hiszen az csak a mi testünkön át és a mi testünkben szól, mindenkinek máshogyan. És igen, látom, ahogy körülveszik az ágyát a hódolók, és zokogva begyűjtik utolsó ősz fürjeit, hogy szent ereklyeként mutogassák majd, a fejet aztán betakarják, rózsakoszorúval övezik, az egykor zongorázó és komponáló ujjak most liliomot és viaszkeresztet kulcsolnak fehéren, és eltemetik, de el nem felejtik.
