Bellini A puritánok című operáját 2017-ben mutatta be a Müpa nagy sikerrel, idén februárban pedig az olasz mester Az alvajáró című műve kerül színpadra a Pannon Filharmonikusok közreműködésével február 9-én és 11-én. A két operaprodukció több szálon is összekapcsolódik, melyre Némedi Csaba rendező személye a garancia. A művet 13-án a pécsi Kodály Központ közönsége is láthatja majd.
– Hol helyezkedik el Az alvajáró Bellini életművén belül?
– Bellini esetében a mai napig három kiemelkedő és egyben maradandó alkotásról szokás beszélni, amit a nemzetközi operaházak műsorpolitikája is visszaigazol – ezek kronológiai sorrendben Az alvajáró, a Norma és A puritánok. Nem feltétlenül kronologikus szempontok alapján, de Az alvajáró középútnak tekinthető, mivel a Norma komplexitása sokkal nagyobb kihívás elé állítja az előadókat. Az alvajáró tematikájában is különbözik a másik két műtől: Bellini egy rusztikális melodrámát dolgozott fel.
– Mekkora hangsúlyt kapnak a hazai operajátszás történetében a szicíliai szerző operái és azon belül Az alvajáró?
– A magyar operakultúra eddig viszonylag mostohán bánt a Bellini-alkotásokkal. A Pesti Nemzeti Színház – ahol az első hivatásos operaelőadások voltak Pest-Budán –, alkalmanként műsorra tűzte az operáit, de a Magyar Állami Operaház és annak elődje igencsak sokáig mellőzte Bellinit. Az 1886-os és 1978-as Norma-előadássorozatok után egészen 1992-ig kellett várni, hogy koncertszerű formában, Szűcs Mártával az adott női főszerepekben színpadra kerüljön a Rómeó és Júlia, 1996-ban és 2003-ban pedig A puritánok.
Úgy tudom, Az alvajáró utoljára a 19. században szerepelt az Operaház repertoárján. Nemcsak Bellini, hanem más bel canto szerzők műveit is ritkán játsszák Magyarországon, pedig a közönségnek lenne rá igénye: a 2017-es teltházas Puritánok-előadásunk a Müpában és a pécsi Kodály Központban bizonyíték erre…
– Miért szorult háttérbe ez a repertoár?
– Az okok sokrétűek, de az biztos, hogy a bel canto operák rendkívül nagy felkészültséget igényelnek az énekesek részéről mind hangilag, mind a személyiség szempontjából. Az obligát és elvárt hangi bravúr mellett egészen komplex színészi és szerepformálási elvárásoknak is meg kell megfelelniük. Sajnos az sem könnyíti az előadók dolgát, hogy
az adott librettó, illetve a (romantikus) korízlést tükröző szüzsé sok esetben lényegesebb gyengébb a zenei szövetnél, amit mai gondolkodásmóddal nem egyszerű áthidalni: őrület, álomvilág, lázálmok, tomboló természeti elemek, szellemek és lidércek stb.
Régi közhely, de igaz: az opera alapvetően nem olcsó műfaj, és mivel a bel canto művek sikeres előadásához nélkülözhetetlenek a már említett kivételes hanggal, technikával és stílusérzékkel rendelkező énekművészek, így egyértelmű, hogy ezen repertoár darabjait színpadra állítani és tartósan repertoáron tartani különösen igényes és költséges kihívás…
– Mennyire határozza meg a bel canto stílus az ön repertoárját?
– Az elmúlt években nagyrészt ilyen stílusú művek megrendezésével kerestek meg. Ehhez a repertoárhoz tartozik természetesen Verdi A lombardok című alkotása is, amit tavaly ősszel mutattunk be a Kolozsvári Magyar Operában, Kulcsár Szabolcs zenei vezetésével és a világhírű Elena Mosuckal a női főszerepben.
Az említett produkciót az olasz OperaClick magazin a 2019-es naptári év legjobb operaelőadásai közé sorolta. A listán a New York-i Metropolitan Opera, a milánói Scala és a Salzburgi Ünnepi Játékok egy-egy előadása is megtalálható.
Ausztriában is többségében bel canto operákat rendeztem – legtöbb alkalommal Donizetti-darabokat –, és ezzel párhuzamosan több alkalommal tarthattam bel canto-előadásokat a Bécsi Egyetemen. Elmondhatjuk tehát, hogy szakmai vonalon a markában tart ez a korszak, ez a repertoár, de nem tiltakozom ellene! (Nevet.)
– Hogyan zajlott Az alvajáró színpadra vitelének kidolgozása?
– Adott volt az eredeti történet, ami egy alpesi faluban játszódó pasztoráljáték. Az alkotótársaimmal, Zöldy Z Gergellyel (jelmez) és Szendrényi Évával (díszlet) azonban elhatároztuk, hogy más dramaturgiai szituációba és keretbe helyezzük a darabot. Mivel a 2017-es Puritánok-előadással együtt egyfajta mini Bellini-ciklusnak tekintjük Az alvajáró színpadra állítását, szerettük volna összekapcsolni a két operát. Ennek értelmében elég hamar megszületett a koncepció alapgondolata, miszerint
Maria Callas személye, művészete és leginkább hatása az utókor számára lesz az a bizonyos összekötő kapocs.
Az a „néma Callas”, akit a nemzetközi hírű balettművész, Popova Aleszja egészen egyedi alakításának köszönhetően A puritánokban „megidéztünk”. Viszont tudtuk, hogy ezúttal teljesen másképp kell feldolgoznunk ezt a témát…
– Hogyan haladtak tovább a koncepcióval kialakításával?
– Elkezdtük kutatni a darab recepciótörténetét, nemzetközi előadói gyakorlatát, és hamarosan rátaláltunk egy konkrét szimbiotikus kapcsolatra, a balettra. Nemcsak a darab születését meghatározó és egyben sorsdöntő inspiráció volt Bellini találkozása a balett/pantomim műfajával (L. J. F. Hérold: La Somnambule ou L’Arrivée d’un nouveau seigneur – a szerk.), hanem a kiemelkedő Alvajáró-előadások sem választhatók el a klasszikus színpadi tánc műfajától: az 1831-es ősbemutatón is egy balett-előjátékkal együtt került színpadra, a milánói Scala legendás 1955-ös előadása pedig felélesztette és egyben rehabilitálta ezt a korábbi hagyományt.
– Mit lehet tudni erről az előadásról?
– Az operát Maria Callas főszereplésével és Leonard Bernstein vezényletével mutatták be, hozzákapcsolva egy gyakorlatilag azonos cselekményű balettet, A rózsa lelkét (C. M. von Weber, M. Fokin: A rózsa lelke – a szerk.). Visszapillantva egyértelmű, hogy
a nevezett produkció – több vonatkozásban is – egy különleges színháztörténeti csúcspontot jelent.
Az alvajáró címszerepében ugyanis Maria Callas, a kor primadonna assolutája mellett Carla Fracci, a kor primabalerina assolutája táncolta A rózsa lelkében a női főszerepet…
Nemcsak A rózsa lelke parallel színpadra vitele által jelent meg a tánc mint műfaj, hanem magában Az alvajáróban is, annak zenei világában. A romantikus balett ún. fehér felvonását vették át, amelyben a vilik, a meghalt menyasszonyok kerülnek előtérbe. Callas Aminája „viliként” öltött testet, és ez az a vetület, ami a mi előadásunkban is megjelenik majd a bel canto opera mint műfaj és a klasszikus-akadémikus balett szimbiózisában.
– A mostani előadáson is össze fog kapcsolódni a két műfaj?
– Fiktív balettos közegbe helyezzük a történetet, ahol Amina egy fiatal „sztárnövendék”, az „akadémia üdvöskéje”. Az ő privát és szakmai életéből, mindennapjaiból fogunk képeket kapni, amiket a szerelem, a csalódás, a féltékenység és ezzel párhuzamosan a szakmai kétségek, félelmek és a megfelelési kényszer is végigkísér. Amina művészi félelmei lázálmot váltanak ki, ami nálunk meg is fog jelenni a Giselle című balettből vett Myrtha, a vilikirálynő formájában. A szerepben Kozmér Alexandrát, a kiváló balettművészt láthatjuk majd.
– Mi szolgált még inspirációs forrásként?
– Szerettük volna a darabot a társművészetekhez is kapcsolni, és ennek kapcsán egyértelmű volt a választás: Darren Aronofsky Fekete hattyú című, 2010-ben forgatott filmdrámája. Annak ellenére, hogy ez a film balettművészi értéke, illetve a balettművészetet dokumentáló és reprezentáló hatása abszolút fiktív, problematikus és erősen vitatható, mégis olyan fontos személyes kérdéseket és traumákat feszeget, mint a problematikus szülő–gyermek kapcsolat, a túlzott anyai elvárások vagy akár a borderline szindróma.
A film rámutatott arra is, hogy a balett zárt világán belül korántsem idilli az élet: a sikerek mögött sokszor rengeteg csalódás, frusztráció és trauma rejlik, ami a külső szemlélő számára nem evidens. Amina történetén keresztül az előadásunkban szeretnénk megjeleníteni ezeket a sok művész életében jelen lévő és halmozottan átélt szituációkat.
