Papageno Radio

- hirdetés -

- hirdetés -

- hirdetés -

- hirdetés -

Címlap A dívaság alkonya – Operaénekesnők, akik felfedik az emberi igazságokat

A dívaság alkonya – Operaénekesnők, akik felfedik az emberi igazságokat

Rossz szóviccel élve, manapság nem dívik igazi dívának lenni az operaszínpadokon. Ez ellen személy szerint nincs is semmi kifogásom, sokkal közelebb állnak hozzám a megközelíthető, mondjuk úgy, „jófej” énekesnők, mint a Parnasszus legtetején, csillogó nagyestélyiben és hatalmas kalapban uralkodó nagyasszonyok. Már a szó is, „díva”, azaz „istennő” egyre ironikusabb értelmet kap, nem hiszem, hogy az igazi nagyságok elbüszkélkednének ma már ezzel a minősítéssel.

- hirdetés -

A dívaság alkonya együtt járt az opera modernizációs törekvéseivel és vérfrissítésével a 20. század második felében. A megzenésített történekben egyre inkább kíváncsiak lettünk a részletekre, a szereplők természetére, jellemére, emberi esendőségeikre. Megformálóiknak pedig már nem elérhetetlen, vadromantikus, a hosszadalmas haldoklás közben is vígan trillázó naivát vagy szeplőtelen hősnőt kellett eljátszaniuk.

Az operahősnők hétköznapi nők lettek,

akiket mi magunk is láthatunk az utcán, a piacokon vagy épp a metróban. Persze, ettől még az opera túlzó és nagy gesztusokra építő világa nem szűnt meg, de amennyire tőle telt, korunkhoz racionlizálódott, több-kevesebb sikerrel.

Tehát a művésznők is leszálltak közénk, a földi halandó emberek világába. Hol vannak ma már a Maria Callashoz, Montserrat Caballéhoz, Joan Sutherlandhez hasonló intézmények sérthetetlen éthoszukkal, tekintélyt parancsoló megjelenésükkel, akik divatikonok is lettek, és életük eseményei még a bulvársajtót sem hagyták hidegen? Többek között épp azért, mert a tekintély csak az énekesi teljesítménnyel volt meghatározható, a színészi játék vagy akár a megjelenés nem volt fontos. Ha elhangzott a Parigi o cara…. első két hangja, a fél nézőtér sírva fakadt, megvolt a díva illúziója, és mindenki felcsigázott izgalommal várta az áriák végén remélhetőleg hallható magas hangot.

Ide kapcsolódik:
A 8 legeredetibb idézet Maria Callastól

Pedig az utóbbi idők egyik legszebb dívájában, Kiri Te Kanawában is (a hangi teljesítményen kívül persze) is már az érzékeny nőiességet szerettük, megjelenésében ott bujkált a sérülékenység, a védtelenség érzete is. Talán épp ezért formálta meg a leghitelesebben a grófnőt a Figaro házasságában.

Ide kapcsolódik:
Kiri Te Kanawa: „Csodálatos karrier áll mögöttem"

A most pályája csúcsán lévő Diana Damraunak már humora is van, sokszor mintha kikacsintana ránk, és, ha épp úgy tartja kedve, bármikor hátba vág minket, miután mondott egy jó faviccet. A Damrau-jelenségnek épp ez a kettősség a lényege, egymást erősítik játékban, dalban, külső megjelenésben.

Natalie Dessay-nál már egyértelműen átfordultunk a pajkos-szertelen oldalra. Nőiségét képes volt kívülről szemlélni, különböző oldalakról megvizsgálni, a végén még a saját maga karikatúráját is elénk tárja, a hangsúly nála átkerült az érzelemről a racionalitásra.

Ide kapcsolódik:
Natalie Dessay, a meglepetések énekesnője

Korunk nagy idolja, Renée Fleming sem láttatja azt az illúziót, hogy ő a lenne megközelíthetetlenség szobra, bár a mostani legnagyobbak közt még ő tartozik leginkább a díva-stílushoz, beleértve azt is, hogy pokolbeli boszorkányként is képes viselkedni bárkivel. Richard Strauss operái nőalakjainak megformálásával az idolból ikon lett. Aki látta a Rózsalovagban, soha el nem felejti, utána a Tábornagynét elénekelni érvényesen nagyon nehéz lesz. Az idősödő asszony, aki tartását ugyan soha nem veszíti el, de a fiatalság elmúltával az élettel kapcsolatos igazságokat is át kell értékelnie, Renée Fleming megformálásában finom, elegáns, nagyvonú és káprázatos volt, a lélek igazi tükre.

Ide kapcsolódik:
Renée Fleming, a nem mindennapi díva

A friss Grammy-díjas Joyce DiDonato is ilyen. Legutóbb, a Müpában adott áriaestjén nem feledhetően irányított a női lét mélységeibe vezető úton. Annak ellenére, hogy volt olyan kritika is, amiben kifogásolták a szöveg értelmezésének hiányát, én úgy éreztem, hogy a varázslat rögtön létrejött. És itt alapvetően nem az értelemről volt szó, hanem a beleérzés színészi képességéről. Az énekesnő nem „dráma-királynőket” láttatott, hanem inkább azt üzente, hogy

nézzetek rám, ember vagyok én is, megbántott, megcsalt, elárult nő.

Joyce DiDonato tükröt tartott mindazoknak, akik nem képesek így kifejezni a bennük rejlő bizonytalanságot, lelki összetettséget, helyettük szólt, ahogy minden nagy művészet mások helyett szól mindig. Amikor az énekesnő a színpad elejére lépett, fizikailag is megszűnt a hagyományos távolság művész és közönség között. Olyan volt, mint egy intim jazzkoncert, pedig több száz éves dalokat hallottunk, csak épp falak nélkül, és nem kiabálva, szépre fazonírozva, hanem intenzív, személyes élményként.

A hitelességhez ma már elengedhetetlen, hogy azt az absztrakciót, amire csak a klasszikus zene képes, folyamatosan megújuló kommunikációs formákon keresztül adják át nekünk a legnagyobbak is. Mert az, hogy „Love me do” vagy „Libiamo..” ugyanazt fejezi ki, csak a forma más. És az istennők égi igézete helyett emberi igazságokat megmutatni képes operaénekesnőknek meghatározó része lehet ebben a folyamatban.


A Papageno Rádio Portré című műsorának harmadik, február 3-i adásában a friss Grammy-díjas amerikai szoprán, Joyce DiDonato karrierje elevenedett meg. Ismétlés ma (február 5-én) 15 órakor.

Ide kapcsolódik:
Joyce DiDonato karrierje elevenedik meg a Portré következő adásában

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
- hirdetés -
X
X