Zeneművek ihletője – Kölcsey Himnuszának utóélete

„Milyen népszerű is lehetett Kölcsey Ferenc Himnusz című verse a 19. század közepén, ha egyetlen év alatt 13-an is megzenésítették!” – gondolhatná merengve egy romantikus lelkületű honfitársunk, fülében Erkel Ferenc halhatatlan melódiájával. Felvetése igaz is lehetne, a vers és a zene története azonban másként alakult, mint ahogy utólag, a végeredmény alapján feltételeznénk.

Az irodalomtörténészek úgy vélik, hogy Kölcsey nem is sejthette, hogy a Himnusz milyen megkülönböztetett szerepet játszik majd a magyarság életében. „Csupán” remekművei egyikének tartotta, amely az önálló megjelenést követően méltó helyre került az összegyűjtött írások I. kötetében a 113. és 114. lapokon. A vers életének sordöntő fordulata 21 évvel a megírását követően, hat évvel a költő halála után következett be egyik pillanatról a másikra, külső körülményeknek köszönhetően, egy másik művészeti ág közreműködésével.

Nem az olvasók fedezték fel maguknak, és nem is a zeneszerzők éreztek hirtelen ellenállhatatlan késztetést, hogy a szavak varázsától megigézve megzenésítsék.

Bartay András, a Nemzeti Színház igazgatója indította el a lavinát, amikor 1844. február 29-én (a naptár e ritka napján) pályázatot írt ki „a’ legjobb népmelodiáért – Kölcsey Ferenc koszorús költőnk’ Hymnusára’ ének és zenekarra téve”. A felhívást a Regélő Pesti Divatlap 1844. március 3-i számában jelentette meg, és 20 aranyat ajánlott fel a győztesnek.

Cikk a Himnusz pályázatról – 1844

A beküldési határidő május elseje volt – eddig 13 pályamű érkezett be, innen a bevezetőben említett 13-as szám. Ez azonban nem feltétlenül jelentett ugyanennyi komponistát, hiszen egy személy akár több művet is beküldhetett. Mivel a pályázat titkos volt, sosem fogjuk megtudni valamennyi versenyző kilétét, a zsűri az eredményhirdetéskor csupán a győztest és a hat dicséretet nyert darab szerzőjét nevezte meg.

Ide kapcsolódik:
Miként is szól a Himnusz az eredeti partitúra szerint? - Videó

A kiírás ugyanis úgy szólt, hogy a pályázóknak „idegen kézzel leírva” kell a kottát beküldeni, a nevüket tartalmazó levelet pedig egy jeligével ellátott, lezárt borítékba kell tenniük. Az 1-es sorszámmal szereplő győztes Kölcsey Vanitatum vanitas című versének kezdősorait írta jeligeként a kotta címlapjára és a borítékra: „Itt az írás, forgassátok – Érett ésszel, józanon.” A bemutató előadás után nyilvánosan felbontott borítékból Erkel Ferenc neve került elő. A dicséretet kapott hat pályázat borítékjait is felbontották, és ekkor derült ki, hogy a 3., 4., 6., 11., 12. és 13. sorszámú kompozíció közül az utolsó kettőt Seyler Károly adta be.

A sorozatunk mai részéhez kapcsolódó zenemű szerzőjét nem ismerjük. Ő volt a 7. pályázó, dicséretet nem kapott és nem fedte fel magát, így a neve örökre titok marad. A kézirat azonban fennmaradt: Berlász Piroska könyvtáros fedezte fel a Nemzeti Színház irattárában (jelenleg az OSZK Zeneműtárában őrzik). A kotta fölött jól látszik a felirat: „Jelige: Szenteld Óh Magyar Hazádnak kebled szebb érzelmeit”, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy a Himnusz-pályázatra beadott példányról van szó.

Szolgálhat valamilyen tanulsággal egy ilyen „elvetélt” kísérlet előadása és meghallgatása?

Feltétlenül. Egyrészt valódi időutazásnak lehetünk részesei, mint az a régész, aki egy régóta elfeledett pincét vagy sírkamrát fedez fel, és először szippant bele az évszázados, kissé áporodott levegőbe. Első meghallgatásra hálát rebegünk Erkel Ferencnek, hogy ő is részt vett a pályázatban: az ismeretlen szerző darabja még értékesebbé teszi nemzeti énekünket, ugyanakkor megmutatja azt a környezetet, amiből a nagy mester kiemelkedett.

Ha túlságosan is a szövegre figyelünk, megszokásunk a teljes elutasítás felé terelheti a gondolatainkat. Ha nem tetszik elsőre, hallgassuk meg ismét, még figyelmesebben! Ugye nem is olyan borzasztó! Természetesen fel sem merül, hogy bármikor is Erkel zenéje „helyett” szólaljon meg. De azért tisztességesen megírta egy lelkes magyar komponista, aki a verbunkos zenéből ismert nemzeti hangvételre törekedett. A még alig létező magyar műzenéhez képest nagy lépést tett előre azon az úton, amely több mint fél évszázaddal később Bartókhoz és Kodályhoz vezetett el.

A 7. számú pályamű kottája – forrás: Filharmónia Társaság

A 7-es számú pályamű sok apró hiányossága, prozódiájának kezdetlegessége miatt sem kaphatott díjat a versenyen, de főként azért nem, mivel kevéssé felelt meg az elvárásoknak. Ahhoz, hogy a dallam „népmelódia” vagy nemzeti himnusz lehessen, egyrészt méltóságteljesnek és ünnepélyesnek, másrészt egyszerűnek kellene lennie, hogy az átlagemberek is könnyen énekelhessék. Mellőzné a kromatikus félhanglépéseket és a nehéz ugrásokat, valamint a bonyolult ritmikai elemeket. Ettől eltekintve a darab érdekes színfoltot jelent a magyar zene tárházában, előadásáért köszönet illeti Somogyváry Ákos karmestert és zenésztársait. Történeti relikviát keltettek életre, ami rávilágít 19. századi műzenénk tapogatódzó kísérleteire.