Furcsa érzés tetőtől talpig fast fashionbe öltözve belépni a Je Suis Belle aprócska Paulay Ede utcai boltjába. A zavarom persze rólam szól, egyáltalán nem kelti senki, kel az magától meg a helytől. A közeg teatralitásától. Azoktól az elegáns és bohém, időtlen és nagyon mai, szellemes és laza, látszólag átlagos, ugyanakkor mégis nagyon rafinált hétköznapi műalkotásoktól, amik a vállfákon lógnak. És hogy ez még inkább fokozódjon, angol rózsás csészében érkezik a tea. Stílszerűen, hiszen a Dollár Papa Gyermekei legutóbbi előadása, a Lady Chatterley szeretője kapcsán vagyunk itt, amelynek jelmezeit a Je Suis Belle tervezte.
A Je Suis Belle-t (JSB) 2005-ben alapította Dévényi Dalma és Kiss Tibor, azóta az egyik legismertebb hazai tervezői márkává váltak, és nemzetközileg is komoly névnek számítanak. A kezdetektől céljuk, hogy együttműködjenek más művészeti ágakkal. A nő, aki ruháikat viseli, érdeklődik és foglalkozik környezetével és önmagával, emellett kreatív, tehetségét pedig szellemességgel és lazasággal kezeli. A tervezők hitvallása, hogy bárki, aki a ruháikat hordja, része lesz világuknak, és személyiségén keresztül egyenlőképpen formálja is ezt a világot. A divat véleményük szerint nem privilégium, hanem a mindennapi élet alapvető része, a ruhának pedig nem csupán a kényelem és a hordhatóság követelményeit kell teljesíteni, hanem eszköznek kell lennie az egyéniség, az egyediség, a személyiség kifejezéséhez.
A Dollár Papa Gyermekei (DPGY) Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás színházi műhelye. A Kaposvári Egyetemen 2009-ben, Mohácsi János osztályában végeztek. Azóta – saját megfogalmazásuk szerint – „különleges helyszíneken, az adott tér sajátosságaira koncentrálva hoznak létre olyan színházi előadásokat, melyek nem a megszokásból, valamint a színészi rutinból, hanem az adott pillanat valóságából építkeznek, abból merítenek ihletet”.
A két, itthon és nemzetközileg is elismert brand együttműködése több évre vezethető vissza – írom a mondatot és megállok. Ez a hangnem vajon passzol a művészközeghez? Olyan, mintha a keresztpromóció hideg tudatossága állna a közös munka mögött. Pedig semmi ilyenről nincs szó. Mint sok más mese, ez is úgy kezdődik, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal színésznő, Kiss-Végh Emőke, aki 2011-ben gondolt egyet… de innentől adjuk át neki a szót: „Úgy éreztem, van egy jó ötletem, és ehhez kerestem partnert. Végignéztem azokat a tervezőket, akik akkoriban már dolgoztak – bár akkoriban kevesebb élvonalbeli ismert márka volt –, és ők tűntek a legszimpatikusabbnak. Írtam egy emailt, találkoztunk, és kiderült, hogy azonosulni tudok azzal, amit a márka képvisel, és a személyiségük is olyan, amilyennek elképzeltem őket.”
A történetnek van másik fele is, erre Tibi így emlékszik: „Még mielőtt megalapítottuk a márkát, már a nulladik ponton tudtuk, hogy nagyon szeretnénk együttműködni különböző művészeti ágakkal. Amikor megkaptuk az emailt, nagyon tetszett a koncepció, az, hogy újszerűen látják a színházat. Hogy valami olyat hoznak, ami felkeltheti azoknak az érdeklődését is a színház iránt, akik nem rajonganak érte, mint például én. Emőke jött, és határozottan megmondta, mit akar, de a kezdetektől közel éreztük magunkhoz azt, ahogy ők látják világot ahhoz. Én pedig újra megszerettem a színházat.” Ebből a találkozásból született a Bovary Emma, amit a tervezők akkor még Párisi udvari showroomjában játszott Emőke.
Az együttműködés azonban nem arról szólt és szól, hogy Je Suis Belle-ruhákban játszik a Dollár Papa Gyermekei, vagy hogy az előadások amolyan nem konvencionális divatbemutatók,
hanem a közös kreatív gondolkodásról.
Tibi közbe is veti, hogy nem vallja magát klasszikus jelmeztervezőnek, azt mondja, nem is tudna úgy, iparszerűen másnak tervezni, mint Remete Kriszta vagy Szűcs Edit, akik mindketten a kollégái voltak a MOME textil tanszékén. Szerinte nem tudná azt csinálni, amit ők: bemenni egy színházba, megtervezni a jelmezeket, harcolni a rendezőkkel, a műhelyekkel, örülni, ha készen van, aztán kezdeni elölről egy másik helyen. A DPGY-produkciókban mindenki a maga területével foglalkozik, de nincs alá-fölé rendeltség, folyamatos a konzultáció, egymást inspirálják az alkotók, erősebb a szimbiózis, nagyobb a szabadság, mint az átlagos színházi projektek esetében. Ahogy Emőke fogalmaz: maximális a bizalom.
A ruha teszi az embert – csak hogy ne felejtsük ki az ordas nagy közhelyet –, a jelmez meg a karaktert. Az utcán se árt, de a színpadon aztán különösen fontos, hogy az öltözék mentes legyen a fölöslegestől, a szükségtelen részletektől, és konkrétan, egyenesen beszél a viselőjéről. A jelmeztervezés azonban a művészeten túl a praktikumról is szól. Emelje az alakítást, segítse a szerepformálásban a színészt, emellett legyen kényelmes, se gátolja semmilyen mozdulatban a színészt, foglalja össze a jó jelmez ismérveit Emőke. Vegyünk egyetlen példát, a Lady Chatterley szeretőjében hordott ruháját. Először is fontos volt, hogy egyszerű és könnyen kezelhető legyen, és ne tűnjön jelmezszerűnek, hanem a kollekcióból származzon. A kiválasztott klasszikus, kortalan, bézses-ezüstös, fényes anyagú ingruha a színe miatt a gyertyafényben, a sötét háttérben vonzza a tekintetet. Végig gombos, bújtatott öves, hosszú ujjú, ami rengeteg játékra ad lehetőséget. A ruha hátul vádliközépig, elöl majdnem bokáig ér, ez az aszimmetrikus hosszúság Constance Chatterley karakterét is árnyalja. (Amíg nem kapnak az előadásra jegyet – mert sajnos/szerencsére nagy az esély, hogy csak várólistára kerülnek –, olvassák el a regényt, hogy megértsék, miért!)
Az őszinteség a színházban, a divatban alapvető játékszabály, úgyhogy ha fatalisták vagyunk, márpedig miért ne lennénk, nyugodtan kijelenthetjük, nem véletlenül talált egymásra a két csapat. De további érveim is vannak! A DPGY előadásai a kezdetektől klasszikus szövegeken, Ibsenen, Strindbergen, Csehovon, Diderot-on, Móricz Zsigmondon, D. H. Lawrence-en keresztül a nő definíciójáról és öndefiníciójáról szólnak, ez pedig a divattól sem áll távol, teljesen random példákat citálva, gondoljunk csak a fűző elhagyására, a nadrág felvételére vagy a szoknyahossz változására. Tibi pedig megerősít abban, hogy ez a személyesség a civil tervezői munkájuk legfontosabb része.
Anélkül, hogy ideológiákat gyártanék, további párhuzamok jutnak eszembe. A DPGY jórészt talált, önmagukban létező terekben, kitett teatralitás nélkül játszik, szinte érintésnyi távolságra a nézőktől, ráadásul iszonyú rafináltan, úgy, mintha civilből fogalmaznának. Ez az intimitás kinek zavarbaejtő, kinek inkább szembesítő, mindenesetre valami olyasfajta érzet, mint amikor ruhát próbálgatunk, pláne akkor, ha azt ránk szabják. Akkor tud csak oldottan működni, ha teljes az odaadás, a bizalom mindkét fél részéről.
És itt visszatértünk ahhoz a kulcskifejezéshez, amit Emőke említett az együttműködés emberi oldalát illetően, mert van ennek egy, a két brandre egyaránt ható következménye is. Tibi nem titkolja,
minden bevállalt művészi projektben szerepet játszik az is – bár nem elsődlegesen –, hogy az eladást segítse.
A kölcsönösség azonban nem csupán annyiban merül ki, hogy a JSB-vevők közül sokan lettek Dollár Papa-rajongók és fordítva. „A Bovary nagyon összekovácsolt minket. Sokszor játszotta nálunk Emőke, emiatt nagyon sokszor találkoztunk különböző életszakaszokban. Bármilyen projektünk van, amiben úgy érezzük, helyük lehet, azonnal keressük őt és Tamást. Csináltunk jósdát, ahol Emőke volt a jósnő, és volt divatbemutatónk, amin ruhát mutatott be és énekelt.” Lehet, hogy első hallásra meglepő, de ez a színésznő számára a komfortzónából való kilépést jelentette. Erős drukk lett rajta úrrá, mert egy ismeretlen világba csöppent, és más volt a rendszer, mint amihez hozzá van szokva. „Amikor forgatni támadt kedvünk, szintén őket hívtuk, és elkészült a Lúcia tojásai, ami egy divatbemutatót helyettesítő színházi darab is lett – folytatja Tibi, hozzátéve, nem véletlen, hogy a Deák Erika Galéria tavalyi, Hímzett történetek Marozsán Erika x Je Suis Belle kiállításának megnyitóján Bojár Iván András arról beszélt, hogy a két brand összeforrott. – Én nem tudom már különválasztani. Nagyon jólesik, hogy mindig engem kérnek, hogy dolgozzunk együtt, de valószínűleg azért van ez, mert könnyen megértjük egymást.”
