David Fray francia zongoraművész, korunk egyik legismertebb Bach-játékosa, Bach d-moll versenyművével lépett színpadra február 9-én Rolla Jánossal és a Zeneakadémia Kamarazenekarával közösen. A művész a koncert másnapján informatív és élvezetes mesterkurzust tartott az egyetem zongorista hallgatói számára. A mesterkurzust követően beszélgettünk.
– Mi az, amit elsődlegesnek tart a tanításban és milyen szempontok szerint viszonyul egy-egy új diákhoz és darabhoz?
– Csupán nemrégiben, 4-5 évvel ezelőtt, puszta érdeklődésből kezdtem el a tanítással foglalkozni. Ilyenkor – az egyébként is túl rövid – egy órás zongoraóra alatt, megpróbálom kifejezetten az előadott darabhoz kapcsolódó, ugyanakkor általános érvényű tanácsokkal egyaránt ellátni a hallgatókat. Arra törekszem, hogy segítséget tudjak nyújtani számukra a fejlődésben és a kibontakozásban, valamint gondolkodásra sarkaljam őket. Az is előfordulhat, hogy nem fogadják meg az észrevételeimet, ám idővel talán mégis eszükbe juthatnak, fontolóra vehetik őket. Legalábbis velem így történt, amikor diák koromban részt vettem olyan művészek mesterkurzusain, mint Badura-Skoda, Baskirov és Pressler. Természetesen lehetetlen megváltoztatni mindössze egy óra alatt valakinek a képességeit, a gondolkodását vagy a technikáját, de kinyithatok számukra ajtókat. Az azonban, hogy melyik utat választják már a saját felelősségük.
– A tanáraink nyilvánvalóan hatással vannak a zongorajátékunkra. Azonban hogyan lehetséges az általuk javasolt és helyesnek vélt megközelítési módokat tiszteletben tartva mégis egyéni elképzeléseket kialakítani a művekről?
– Saját magamon is észrevettem, hogy ha ugyanazzal a tanárral dolgozol együtt éveken keresztül, sokszor annak ellenére, hogy tudatában vagy a tanácsainak, mégsem fogadod meg őket igazán. Talán azáltal, ha egy külföldi művész egyszer más megvilágításba helyezve, más példákkal alátámasztva magyarázza el neked ugyanazokat, az, amit a tanárod gyakorta mond könnyebben értelmet nyerhet. Véleményem szerint minden saját magunk megfigyelésével kezdődik, ám erre senkit nem lehet kényszeríteni. A legtöbb diák és zenész – engem is beleértve – legtöbbször nem elég figyelmes. Ez egy élethosszig tartó folyamat. A tanárok arra törekednek, hogy segítsenek a diákoknak megtanulni tiszteletben tartani és megérteni a kottát és a zenét. Így idővel a darab tanulmányozása közben megfogalmazódik benned a saját elképzelésed.
Ez egy olyan természetes folyamat, amit sosem szabad erőltetni.
A mű alapos értelmezéséből és mélyreható ismeretéből kell kialakuljon. Különösen fiatalon, természetes és jó dolog a tanárainkat minta adónak tekinteni, azonban előbb-utóbb elengedhetetlen, hogy kialakítsuk a saját véleményünket és önállóvá váljunk. Éppen ezért igyekszek viszonylag kevés ötletet javasolni a zenei megformálás tekintetében. Természetesen bizonyos szabályokat és tanácsokat nem árt megfogadni, például a frazeálás, a pedálhasználat és a hangminőség esetében. Ám egy tanárnak nyitottnak kell lennie. Meg van annak is a maga veszélye, ha valaki csak a maga igazában hisz. Ha egy diák a zeneszerző elképzeléseihez és a zeneműhöz hűen kialakított, átgondolt javaslatot fogalmaz meg, miért ne lehetne azt is elfogadni? Lényegében, a legjobb tanár az, aki arra tanít, hogyan légy önmagad tanára, azáltal, hogy megtanít felmérni, miben szorulsz fejlődésre és hogyan tudod elérni azt. A problémát felfedezni még önmagában nem elég. Meg kell találni a módját, hogy hogyan tudod kijavítani. Ez a legnehezebb az egészben.
– Ön milyen forrásokra támaszkodhatott a játékmódját illetően?
– Mindössze egy meghatározó tanárom volt [Jacques Rouvier] a Paris Conservatoire-ban. Közös bennünk, hogy mindketten a kotta tiszteletben tartására és megértésére törekszünk és fontosnak tartjuk a saját játékunk alapos megfigyelését. Annak ellenére, hogy sok szempontból különbözően viszonyulunk a zenéhez, ma már mégis képesek vagyunk együtt játszani. A kamarazene szépsége, egyazon zenei nyelvet beszélve mégis megtalálni a módját annak, hogy a saját nézőpontunkat is megtartsuk.
– Pályafutása során számos zenekarral és előadóval játszott együtt. Tapasztalatai szerint, hogyan lehet együtt dolgozni, ha a partnerének különböző interpretációs elképzelései vannak?
– Ez mindig kompromisszum kérdése. De ez nem azt jelenti, hogy le kell mondanod az általad helyesnek vélt értelmezésről. Hűnek kell lenned a saját elképzelésedhez, de ugyanakkor mindkét félnek törekednie kell a másik álláspontjának megértésére. A kamarazene vagy a zenekarral való játék nem jelenti azt, hogy ugyanúgy kell játszanotok. Sokkal inkább szól az egymás iránti kölcsönös tiszteletadásról és egymás megértéséről. Ha ez megvalósul, akkor a közös munka legnehezebb részével kész vagytok.
– Hogyan változott Bach zenéjéhez való viszonyulása és interpretációs értelmezése az évek során?
– Fiatalabb koromban nagyon szigorúan ragaszkodtam minden egyes hanghoz, ezt természetesen még mindig nagyon fontosnak tartom. De az idő haladtával sokkal inkább megpróbálom a mű mélyebb tartalmát keresni és a sorok között olvasni. Törekszem a kreativitásra és több szabadságot engedek meg magamnak. Ezzel persze mindig óvatosan kell bánni, hiszen – különösen Bachnál – nem helyezhetjük a saját elképzeléseinket a zeneszerző eredeti zenei szándéka fölé. Bachnál nem az egyén számít: maga a zene a lényeg.
– Mai, modern zongorát használva, hogyan vélekedik korunk egyik vitatott témájáról, a barokk zene historikus hangszereken való megszólaltatásáról?
– Azt hiszem az, hogy modern zongorán játszok Bachot választ ad erre a kérdésre. [Nevet.] Ez persze mégsem ilyen egyszerű, mivel valójában Bach az egyetlen barokk zeneszerző, akinek a műveit mai koncertzongorán játszom. Szeretem a francia barokkot – Courperin-t és Rameaut-t -, valamint Scarlattit is kedvelem. Azonban úgy gondolom, hogy ők elsősorban csembalóra képzelték el a műveiket, így nem is játszom őket zongorán. Ellenben sokkal inkább valószínűnek tartom, hogy Bachnak a komponálás során a csembaló mellett az orgona, a virginál, és még sok más hangszer hangja is együtt szólhatott a fejében. Ez a zene a Mennyekből való. Annyira komplex és univerzális, hogy lehetetlen egyetlen hangszer hangjához kapcsolni.
– Hogyan érezte magát a mostani mesterkurzuson?
– Minden egyes diák és darab új kihívást jelentett számomra. Olyan műveket is taníthattam ma – mint például a Szkrjabin Fantázia – amit kevésbé ismerek, így annak ellenére, hogy kicsit tartottam tőle, az egyik legizgalmasabb óra volt a nap folyamán. Meggyőződésem, hogy az, hogy nem játszottál egy darabot, még nem jelenti azt, hogy nem tudod tanítani, hiszen mindig lehet találni olyasvalamit amit meg lehet vitatni. Számomra ez volt a mesterkurzus tanulsága.
