A neves angol színész, Stephen Fry írja több helyen is, hogy nem szükséges hívőnek lenni az egyházi megrendelésre vagy vallásos ihletettség alapján született zenei alkotások, passiók, oratóriumok befogadásához. Egyet tudok érteni ezzel, a hit hiányában is képes lehet mindenki átérezni az ezekben a művekben jelen levő transzcendenciát. A zenei átéléshez, tárgyától függetlenül, a beleérzés a legfontosabb.
Hasonlóan gondolkozhatott Robert Wilson is, amikor színre vitte a Händel tollából született, de Mozart által átdolgozott Messiást Salzburgban. A rendezőre jellemző sajátos látványvilágot ismerőket nem is érte meglepetésként az, amit láttak a színpadon. A lecsupaszított tér, a fekete-fehér, általában a sötét-világos ellentétére épülő ábrázolásmód már régóta a rendező színpadi nyelve, szimbolikus, rejtvényekkel teli világot tárva a nézők elé.
Ez a fajta interpretáció elsődlegesen a hangulati ráhangolódást segíti, mert hiába erős a látvány, nem nyomja el sem a szöveget, sem a zenét. Engedi, hogy dolgozzon az agyunk is, de nem rak ránk súlyos terheket sajátos értelmezéseinek erőltetésével. A közönség legyen tudatában a látottak szakrális jelentőségének, de mindenki lehetőségei szerint dekódolja a történteket és vigye haza magával, már amire képes.
Wilson általában nem is ad konkrét, teljes, egyértelmű magyarázatot arra, hogy mi is történik a színpadon, nem fejti meg saját rejtvényét. A Messiás esetében pedig sikerült úgy színpadra állítani a keresztény világ legfontosabb toposzáról szóló zeneművet, hogy a látványban azonosíthatóan nem szerepelnek sem Jézus, sem az újszövetségi történet egyéb vonatkozásai. Persze, áthallásos motívumok akadnak azért, de alapvetően evilági látvány a színpad. (Ott van egy Buster Keaton-szerű alak a maga burleszk jellegű gesztusaival, vagy épp a Dorothy-féle kislány, akit rendre megkísért egy vesszőből font ember, vagy valami ahhoz hasonló…)
Elsőre az egész mintha azt sugallná, hogy nem vesznek itt komolyan semmit. Mesélnek valamit, ami az emberiség legnagyobb történetére emlékeztet, de annak lényege nélkül, így ez csak egy újabb hollywoodi sztorinak tűnik. (Az amerikai kultúrára való utalás egyébként több esetben is megjelenik a darabban.) A színpadon, a háttérben a zenéhez, az áriákhoz, a kórusrészletekhez alkalmazkodó absztrakt illusztrációkat kapunk, de ezek hagyják lélegezni Minkowski zenekarát, a látvány érvényesülése mellett is.
A Halleluja alatt pedig egy asztronauta közelít felénk a színpadról, mintha a Holdon ugrálna. Különös örömujjongás zajlik tehát, úgy tűnik, az ember saját magát ünnepelné inkább, mint Jézus feltámadását. Helyesebben mondva, mintha a Megváltó történetének narratívájában az emberiség saját maga dicsőségét látná meg.
Az utolsó jeleneket alatt zajló vetítés, ami egy épp szétrobbanni készülő gleccsert, vagy olvadás előtt zajló jéghegyet ábrázol, eléggé didaktikusnak tűnik, de Wilsont ismerve nyilván nem véletlen a jelenléte. Az, hogy a szcenírozott oratórium éppen ezzel a képpel ér véget, többszörösen áthallásos.
Legelőször is azért, mert épp itt ülünk, a fejlett nyugati világ egyik legnagyobb kulturális szentélyében, Salzburgban. Prémium-fogyasztás zajlik itt általában, és ez természetesen nemcsak a kultúrára igaz. Képviselteti itt magát mindenféle elit, drága italokat isznak, ötcsillagos szállodában alszanak, és fine dining vacsora mellett beszélik meg az általuk legfontosabbnak tartott ügyeket, a világ szerintük aktuális dolgait. A színpadon egyébként hamarosan politikusok ülnek majd, ahol a Brexit utáni Európa lesz az aktuális téma. Operahősök helyett színre lép Theresa May és Angela Merkel.
Ha ezek a legfontosabb emberek gyűlnek össze üzleti és politikai vitákra, megnézik biztosan a zsidó-keresztény kultúrát ünneplő oratóriumot is. De ezúttal nem a megszokott rekvizitumok köszönnek vissza nekik sem a színpadról, hanem az emberiség, amely meghódítja az eget, de elpusztítja közben saját lakóhelyét.
Inkább gyönyörűen megkomponált haláltánc volt az óratórium, ünneplés, szembenézés és újrakezdés. Ezeket a gondolatfoszlányokat vélhetően Wilson maga dorongolná le először, ha kiselőadást tartanék arról, hogy „mire is gondolt a költő”. De elvitathatatlan, hogy tökéletesen kivitelezett előadást hoztak létre a Le Musiciens de Louvre-val, Marc Minkowskival, a kitűnő szólistákkal (Elena Tsallagova, Lucile Richardot, Richard Croft, José Coca Loza) és a Philharmonia Chor Wiennel közösen. Ritka az ilyen összhang a színpad és a zene közt, minden erőlködés nélkül.
Előadás után az arcokat nézve korántsem hittem, hogy mindenki egytértett volna a lelkesedésemmel. Lehet, hogy közülük sokan a következő napi Barenboim-koncertet várták a Bécsi Filharmonikusokkal, feltételezve annak egyszerűbb befogadhatóságát. Az „Oh God, it was so weird” – mondat azonban talán még soha nem hangzott el ennyire stílusos és kifinomult előadás után, mint, amilyen ez volt. Ami azonban az idén 100 éves Salzburgi Ünnepi Játékok színvonalát illeti, biztosan sok hasonló kaland vár ránk.
