A múlt heti történelmi bevezető után térjünk rá a Kollégium zenei emlékeire. Vezetőnk két kitűnő könyv, Barsi Ernő–Szabó Ernő: A pataki kollégium zenei krónikája című kötete, s vele együtt Ködöböcz József munkája: Sárospatak a magyar művelődés történetében.
Mielőtt rátérünk a zenei élet korai történetére, sétáljunk egyet az udvaron és az Iskolakertben!
Még a Kollégium alapítása előtti időkből érdemes feljegyezni, hogy Szalkai László, a leendő esztergomi érsek egy egyszerű varga fiaként 1489–90-ben Sárospatakon végezte iskolai tanulmányait. Tanítója a krakkói egyetemről hozta magával azt a latin – ének-zenei, csillagászati és nyelvtani – tananyagot, melyet diákjai füzeteikbe előre kimásoltak és az órákon hallott magyarázatokkal kiegészítettek. Szerencsére Szalkai füzete túlélte a történelem viharait, s ma Szalkai–kódex néven az esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár egyik becses kincse. Honlapjukon mi is megtekinthetjük! Zenei része az Arezzoi Guidó–féle kéz ábrájával együtt a relatív szolmizációs rendszert is ismerteti, ezt tehát már akkoriban tanították Patakon. Mint majd látni fogjuk, a később feledésbe merült módszer oktatását jó másfél évszázaddal később Comenius fogja újra bevezetni Patakon, immár a Kollégium tananyagába.
A Református Kollégium első időszakának zenei tevékenységét nehéz rekonstruálni, ugyanis az ellenreformáció idejében, a bujdosás évei alatt elvesztek az iskola addig keletkezett iratai. Azt azonban szinte biztosra lehet mondani, hogy
a tantervből nem hiányozhatott az ének, a reformáció ugyanis az éneklést nagyon fontosnak tartotta.
Ráadásul az iskola szervezésében – Perényi Péter udvari papjaként – részt vett az 1575-ben elhunyt Sztárai Mihály, aki az evangélikus énekköltészet kiemelkedő alakja volt. Mivel a Kollégiumban a kezdetektől fontos szerepet kapott a pap- és tanítóképzés, ez azt is jelentette, hogy nagy hangsúlyt kellett, hogy helyezzenek a gyülekezeti éneklés vezetésére és az énektanításra való felkészítésre. Hogy a kezdetektől lehetett énektanítás, alátámasztja az is, hogy a feljegyzések szerint a bujdosásra kényszerített diákok, tanárok énekelve vonultak ki az iskolaépületekből. Úgyszintén feltételezhető, hogy az egyházi énekek mellett világiakkal is éltek a 16. századi pataki diákok.
Az első pontos adat az énektanításra a Kollégium 1621-es törvénykönyvéből származik:
„A kántor minden hónapban kétszer, előre meghatározott napokon, az ünnepi solemnitásokon kívül az összhangzatos éneklésben (in pia harmonia) a szükséges előkészületeket szorgalmasan megtartsa és soha a templomban oly ének, himnusz és zsoltár ne énekeltessék, melyeket előbb az iskolában be nem tanított volna.”
A kezdetben latin zsoltáréneklést a külföldön tanult, 1638-ban hazatért Tolnai Dali János rektorsága alatt kezdte felváltani a magyar nyelvű éneklés, s egyre elterjedtebbé váltak Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításai. De tovább éltek a világi dalok is. 1669-ben például a következőt jegyezte fel a Zempléni Matricula: …a Scholában szerelmi éneket énekeltettek, kiáltoztak, szitkozódtak… Ezekkel szemben az első időkben még rendszabályokat hoztak, de a 18. századra a Kollégium a világi dalok kultuszának valóságos melegágya lett. Érdekes kölcsönhatás keletkezett a népi énekek és a diákdalok között: a népi énekekben meggyökeresedtek a deákos elemek, a diákénekek pedig egyre több népi elemet szívtak magukba.
A múltkori, történeti részben már volt szó Comenius pataki tanárságának jelentőségéről. Ez az ének terén is megnyilvánult, hiszen, mint már érintettük, ő vezette be az oktatásba az Arezzói Guido–féle szolmizálást. Módszerét kisebb didaktikus színdarab formájában írta le Schola Ludus című művében. Ezt a diákok eljátszották, Lorántffy Zsuzsanna is megtekintette.
A Kollégium énekkara 1782-től szerveződött egyletbe.
Első szabályzatának készítője Barczafalvi Szabó Dávid, az akkori kóruselnök volt. Ezek a szabályok azonban nem újdonságokat, hanem a régóta kialakult gyakorlatot rögzítették írásban, ezért feltételezhető, hogy kórus már a kezdeti időktől működhetett a Kollégiumban. Az énekkar sokszor és rendszeresen szerepelt az iskolai rendezvényeken, különböző egyházi és világi ünnepségeken, hangversenyeken, temetéseken, később országos dalárünnepélyeken nemcsak Sárospatakon, hanem vidéken is. Működéséről évkönyvet és melodiáriumot vezettek. Ez utóbbit az elnök készítette, és az elnöksége alatt keletkezett és a kórus repertoárjába került énekek, illetve a régebbi melodiáriumokból átmásolt dalok szövegét és dallamát tartalmazta. A karművekről való gondoskodás a mindenkori elnök egyik legfontosabb feladata volt. Magyar énekkari irodalom akkor még gyakorlatilag nem létezett, ezért a kórus önellátásra kényszerült. A korábban egyszólamú éneklést a debreceni Maróthy György által Magyarországra behozott négyszólamú Goudimel–zsoltárfeldolgozások hatására váltotta fel a többszólamú, amit a Comenius óta szolmizálásban jártas hallgatók kotta alapján el tudtak sajátítani. Sőt, a Goudimel–zsoltárok mintájára ők maguk is kezdtek az addig énekelt dallamokra többszólamú letéteket készíteni. Ezzel vette kezdetét a magyar többszólamú kórusirodalom megszületése.
A 18. századi kollégiumi zene forrásanyagából jelenleg a Nagykönyvtárban található a Kulcsár-melodiárium (1775-1785), a Szkárosi–Járdánházi-melodiárium (1787-1792), a két Novák Lajos-féle melodiárium (1791), és a Pataki-melodiárium (1798). A második világháború idején a Szovjetunióba szállított és 2006-ban visszakapott 134 dokumentum között elfoglalhatta régi helyét az 1602-es keltezésű Csáti-graduál és a szintén a 17. század elejéről származó Patay-graduál. Ezek a kéziratok egyúttal a kor dallamanyagát is megőrizték.
A Kollégiumban folyó ének–zenei nevelés a reformkorban nagyobb lendületet vett azáltal, hogy megszervezték a zenetanári tanszéket.
A tanszék élén álló „musicae professor” szabta meg az énekkar működését is, de úgy, hogy a korábbi autonóm szervezet sem sorvadt el. A Kollégium első hivatásos ének–zene tanára 1829-től Apáthy János volt. Működése alatt átdolgozta a korábbi énekkari repertoárt, s a régi, amatőr harmonizálási gyakorlatot a kor nyugati színvonalán álló összhangzattan alkalmazása váltotta fel. Ő vezette be a modern kottaírás használatát is. 1830-ban megindult az orgonajáték oktatása, s a magyar református templomokban akkoriban kialakított orgonákhoz az első „orgonászok” Patakról kerültek ki. Ugynakkor éppen a reformkorban volt megfigyelhető az énekelt anyag bizonyos elértéktelenedése, sekélyes idegen dallamok „begyűrűzése” a kórus repertoárjába, illetve magába az iskolai ének–zene oktatásba is.
Ebben az időszakban, 1828-ban iratkozott be a kollégiumba Egressy Béni (1814–1851) miskolci gimnáziumi tanulmányai után. Szép hangjával hamar feltűnt, és a kórus tenor szólamának lett a tagja. Az 1830/31-es tanév anyakönyvében neve mellett a következő bejegyzés olvasható: 16 éves, apja Paulus, osztálya togatus, osztályzat zene és magyar irodalomból bene. Tudását és tehetségét bizonyítja, hogy ilyen fiatalon a legmagasabb, „togatusi” fokozatba került, s a magyar irodalom mellett a zenében is elnyert „bene” minősítés jelzi, hogy már diák korában kottaolvasó kellett, hogy legyen (később, főleg halála után az terjedt el róla, úgy tűnik, hamisan, hogy csak ösztönös zeneszerző volt, nem volt meg hozzá az elméleti felkészültsége). Bátyja, Egressy Gábor így írt róla: „Iskolai sorozatban a jobb tanulók közé tartozott, éneki ügyességével, zengő ifjú hangjával minden iskolatársát felülmúlta.” Sajnos, édesapjuk halála miatt az 1831/32-es tanévtől már nem tudta folytatni tanulmányait, kenyérkereset után kellett néznie. De a kollégiumi kórus mindmáig meghatottan énekli a Szózatot, amelynek dallamát egy volt pataki diák komponálta.
A verbunkos stílus és a népdal hangjához közelítő romantikus magyar dalirodalom csak 1848 után, kissé megkésve foglalta el helyét a Kollégium zeneoktatásában és a kórus dalanyagában. Ettől az időtől
virágzott Patakon a néphagyományok tanulmányozásán belül a népdalok gyűjtése is.
Előzményei már ott vannak Csokonai Vitéz Mihály és Tompa Mihály munkálkodásában, majd a gyűjtés országos szinten a Patakon tanult és oda 1851-től tanárként visszatérő Erdélyi János tevékenységétől vált igazán fontossá. Erdélyi a magyar néplélek megértése miatt tanulmányozta a népdalokat. Bartókot megelőzve ő mondta ki először, hogy a népzene alkotásai is remekművek. Úttörő munkát végzett a népi és egyházi költészet összefüggéseinek vizsgálatában is. A néprajzi gyűjtőmunkába tanítványait is bevonta.
1860-tól egy negyedszázadon át munkálkodott a Református Főiskola zenetanári tanszékén Ivánka Sámuel (1826-1886) a református énekügy és azzal összefüggésben az általános zenei nevelés megújításán. Pedagógiai rendszerét az Óramutató a Magyar református énekesügy terén című könyvében fogalmazta meg, amelyből kitűnik, hogy az egyházi énekesügy fejlődését az iskolai énektanítás általános fejlődésétől várta. Törekvéseit azonban képzetlenségből és kényelemszeretetből folyó közöny ítélte mozdulatlanságra.
A befejező rész jövő kedden következik a 20. századdal, és még néhány zenei csemegével a Kollégium múltjából.
