Mielőtt konkrétan visszatérnénk a Nagyváradon elhangzott operákra, az itt fellépett előadókra, társulatokra, rendezőkre, fontos európai viszonylatokban is kicsit szétnéznünk. Abba is betekinthetünk, hogy miként is fejlődött ki ez a mára közkedvelt zenei műfaj, amelyhez Nagyvárad az évek elteltével szerencsére a helyi értékeiből is hozzá tudott adni.
Mivel ez a műfaj nagy átalakulásokon ment keresztül az évtizedek/évszázadok folyamán, így érdekes gyökerekkel, és merőben más kezdetekkel rendelkezik, mint ahogyan azt napjainkban ismerjük. Amikor az opera Firenzében 1600 körül megszületett, akkor minden érintett területén (zenei, előadói, színpadtechnikai, jelmez, rendezői, stb.) még nagyon egyszerű elképzeléseket követett, és az előző korokból inspirálódott leginkább.
A korabeli zeneszerzők – ámbár egy formabontó, és ugyanakkor közérthető zenei stílust szerettek volna kialakítani –, több esetben saját elképzeléseiket háttérbe szorítva inkább a régebbi korokban használt megoldásokat részesítették előnyben.
Úgy gondolták, hogy az lehet a siker kulcsát rejtő kiindulási alap, ha visszatértnek formailag a legkorábbi megközelítésekhez, így ahhoz, ahogy az ókori görögök énekelve (vagy éppen recitálva) adták elő zenés színdarabjaikat. Ők természetesen sok tekintetben tovább gondolták a műfajt, de ettől függetlenül az antik görög színjátszás hagyományaiból indultak ki, és így a kezdetekben elsősorban az antik tragédiák világát, és az ott lejegyzett szerkezeti felépítéseket követték.
A régi zenei alapokra helyezvén elképzeléseiket, a kezdeti operaszerzők akkoriban tulajdonképpen nem egy új műfajt teremtettek, hanem, úgymond, csak egy régi műfajt élesztettek fel, és öltöztettek kicsit másabb, modernebb zenei köntösbe.
Mivelhogy többen az antik tragédiák világát követték, így ennek következtében kevés kivétellel az első operák, témájukat illetőleg, a görög-római mitológiából és történelemből merítkeztek. Volt olyan periódus is, amikor az előadásokat amfiteátrumokban, a piactereken, a székesegyházak előtt adták elő, illetve ünnepek alkalmával a szent előadásokat – sacre rappresentazioni – a székesegyházakban, a szentélyt minimálisan bedíszletezve mutatták be.
Innen kicsit ugorva az időben már megközelítjük a számunkra megszokott operák világát. A zeneszerzők elsősorban a monódikus éneklést (ária) részesítették előnyben az érzelmek, és a választott megzenésített történetek tolmácsolására. A korabeli zenekarok is (a mostani apparátusokhoz mérten) nagyon kevés tagból álltak, gyakorlatilag néhány főből. (Voltak olyan zeneszerzők is, akik nem írták elő, hogy a szólamokat milyen hangszer játssza el. Ezeknél az eseteknél pedig gyakorlatilag olyan hangszereket alkalmaztak, melyek éppen rendelkezésükre álltak.) Egy akkordikus hangszer mellett (hárfa, lant, líra, csembaló) csupán pár dallamvivő hangszer képezte a zenekart, úgy a vonós-, mint a fa- és rézfúvósok kategóriáit illetően.
Ezekben az időkben fejlődik ki a monódia, amelyet egy előadó énekelt egy akkordikus hangszer kíséretével. Igy jött létre az akkordikus homofon zene is. A kezdeti vokális-hangszeres zeneszerzésnél kezdődött meg a recitativo és az ária szétválása is (a velencei opera idején), amely végül a nápolyi operában különült el egymástól végérvényesen.
Recitativo
A recitativo egy olyan kötetlen énekbeszédet (éneklési módot) jelent, amelyet főleg a gondos prozódia jellemez. Az énekes előadó ezeknél a részeknél fejezheti ki érthetőbben a szöveg mondanivalóját. Időbeli beosztását (tempóját, ritmusát, hangsúlyait) kizárólag az adott szöveg határozza meg, és nem a zenei dallamvezetés.
Rendeltetése az volt, hogy az operában fellelhető többi zenei rész között meggyorsítsa a cselekmények folyamatát, jobban érthetővé tegye az őt követő áriákban megtalálható drámai csekeményeket, indulatokat, emberi érzelmeket, és ugyanakkor a további történéseket is felvezesse. A recitativo vált a cselekmények hordozójává, míg az ária ennek érzelmi reflexiójává.
Ária
Az ária már nagyzenekarral kísért szólóéneklést jelent, és az előadó énekes által alakított személy adott lelkiállapotát világítja meg. A drámai csekemények, indulatok, emberi érzelmek itt törnek igazán a felszínre, és különféle affektus-típusokkal is itt találkozhatunk a legtöbbet.
A zeneileg összetett áriák biztosítják a cselekmények folytonosságát, de a fő hangsúly minden esetben az énekszólam dallamvonalán nyugszik, és nem a zenekari dallamvonalon. Az áriák emelkedettebb részeket képviseltek az operák szerkezetében.
