Zenetagozatos általános iskolába járt, tagja volt az énekkarnak, a lánya balettnövendék. Amikor megkerestük, első reakciója mégis az volt, biztosan érdekes-e, amit ő mond, mert az opera, mint műfaj távol áll tőle. Végül mégis beszélgettünk Epres Panni modellel az Operaházról, a csendről, a színpadról és a családról.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
– Mi jut eszébe az Operaházról?
– Természetesen a balett, hiszen Barka, a lányunk évek óta balettozik, szerepelt A diótörőben, amit persze megnéztünk a családdal. De magától értetődő, hogy az opera szóról elsődlegesen maga a – számomra nehéz – műfaj jut eszembe. Talán ezért nem könnyű tömegeket operarajongóvá tenni.
– Mi lehet ennek az oka?
– Gyerekként énekkarban énekeltem, sokat jártunk színházba. Egész biztos, hogy elvittek a szüleim operaelőadásra is, mert emlékszem rá, de valójában nem a darabra, hanem az épületre. Most is szoktunk könnyűzenei koncertekre járni a családommal, azonban nekem nagyon fontos a csend. Az autóban és itthon sem szól semmi a háttérben.
– Barka mégis találkozott a balettel. Hogyan?
– Az óvodájában – ahová háromévesen került – volt oktatás, amin ő is szeretett volna részt venni. Csakhogy először azt mondták, kizárólag a középsősök és a nagyobbak mehetnek, de annyira eltökélt volt, hogy fél év után neki is megengedték. Valójában az egész amolyan ugri-bugri jelleggel zajlott, Hello Kitty-érzésként, és Barka négyévesen kijelentette, a többiek ezt elviccelik, ő azonban szeretné komolyan csinálni. Így kerestünk egy oktatót. Az első balettmestere Gyarmati Zsófia lett, aki éppen szülési szabadságon volt, de tartott órákat kicsiknek. Később ő ajánlotta Balogh Orsolyát, aki fantasztikusan bánik a gyerekekkel. A következő lépés pedig az volt, hogy Barka jelentkezett az Opera balettiskolájába, a Magyar Nemzeti Balettintézetbe – és felvették.
– Vagyis a négyéves kori elhatározás tényleg komoly volt. Ön korábban úgy nyilatkozott, hebrencs, fiús gyerek volt.
– Barka biztosan nem tőlem örökölte ezt a komolyságot, hanem a férjemtől, Tibortól (Benedek Tibor háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó – a szerk.). Másrészt nem vagyunk átlagos foglalkozású család. Tibor nagypapája is színész volt, édesapja is az, és szerintem arra is komoly szereplésként lehet tekinteni, ha valakinek úszónadrágban kell tennie a dolgát, több ezer ember előtt.
Mindenki elhivatottan végzi a feladatát, és a gyerekek is abban nőttek föl, hogy amibe belekezdenek, azt komolyan kell csinálni, nem lehet semmit félvállról venni.
A balett kemény dolog, szerencsére Barka imádja a színpadot.
– A nagypapája is látta?
– Természetesen, és azt mondja, Barka színpadra született. Ez az elismerés láthatóan a lányomnak is jól esik.
– A ritmus, a pontosság, a fegyelem, a koncentráció természetes része a modellek életének is. Jól gondolom?
– Igen, és ez a fajta fegyelmezettség bennem is megvan. Ha van feladatom, akkor azt a lehető legjobban akarom megoldani, elvégezni, de nem törekszem arra, hogy több és több munkát kapjak. Sokszor tudok nemet mondani azzal az indokkal, hogy nekem erre nincs időm. Bármilyen, szakmával kapcsolatos dolgot félreteszek például azért, hogy a gyerekeimnek segítsek a tanulásban.
Az én életemben a legfontosabb dolog, amire mindig van idő, az a család. A róluk való gondoskodás áll a középpontban.
