Négy évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy a sors ujja mutatott rá Budapestre, ezért szerződött a magyar fővárosba. Ma ő táncolja a legnagyobb klasszikus női főszerepeket, sőt az évad Étoile-jának címét is megkapta. Az elért eredmények még több munkára sarkallják. Interjú Melnik Tatianával.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
– „A sors vezetett Budapestre” – 2015 decemberében ezt válaszolta nekünk, amikor A diótörő próbáinak idején kérdeztük arról, hogy miért döntött a Magyar Nemzeti Balett együttese mellett. Az elmúlt periódus igazolta ezt az érzést?
– Azóta sincs semmiféle kételyem afelől, hogy ez így történt. Egyetértek akkori önmagammal. Ez az időszak tapasztalatokban nagyon gazdagnak bizonyult, szakmailag és a magánéletemet tekintve is. Folyamatos „növekedésben” vagyok, és – mivel az együttes és a repertoár is bővül –, egyre több fontos és izgalmas szerepet kapok. Számomra ez a legfontosabb, hiszen ezt tekintem a művészi kiteljesedés zálogának. Miközben a karrierem egyértelműen felfelé ível és rengeteget fejlődhetek, két évvel ezelőtt megszületett a gyermekem. Természetesen ez volt a magánéletem eddigi legfontosabb eseménye, ami mindent megváltoztatott.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
– Mi volt a legizgalmasabb szakmai kihívás ebben a négy évben?
– Nehéz kérdés, már csak azért is, mert olyan sűrűek a napok, hogy nem egyszerű felidézni, mit táncoltam! De azt hiszem, nem tévedek, ha Forsythe darabját, A tökéletesség szédítő erejét említem. Erre vagyok a legbüszkébb, főként azért, mert számomra kihívást jelent a gyors mozgás. Ennek a koreográfiának pedig éppen ez az esszenciája, a folyamatos, elképesztően gyors és precíz mozgás. Azon túl, hogy büszke vagyok a magas színvonalú teljesítményre, amit végül ki tudtam hozni magamból, érzem, hogy ez a munka túlmutat önmagán és rendkívül sokat javított a technikámon.
– Hogyan érinti, hogy egyre több modern darabbal bővül a repertoár?
– Az igazság az, hogy imádom a modern mozgásformákat, szeretem megtapasztalni, mennyi mindenre képes az emberi test. Ugyanakkor az én életem úgy alakult, hogy mindenhol – többnyire itt is – klasszikus balettet táncoltam. Praktikusan ez azt jelenti, hogy sokkal több idő és energia felkészíteni a testemet egy ilyen műre, mint amennyi általában van. Mi olyan gyorsan tanulunk be, hogy jellemzően egy hét áll rendelkezésünkre az új koreográfiák stílusát, nyelvét elsajátítani. Viszont borzasztóan nagy örömmel nézek másokat, amikor kortárs darabot táncolnak.
– Nincs arra módszer, hogy ez a felkészülési idő rövidebb legyen?
– Nyilvánvalóan léteznek különféle tréningek, iskolák, vágyom is rá, hogy a munka mellett még el tudjak menni ilyen helyekre gyakorolni.
Szeretném felszabadítani a testemet a szigorúan vett klasszikus munka alól.
– Az évadok elején tudja előre, hogy az elkövetkezendő időszakban milyen területen akar majd fejlődni? Vannak ilyen „újévi fogadalmai”?
– Nem kifejezetten arra fókuszálok, hogy valamiben előre haladjak, inkább arra, hogy minden nap legyőzzem a tegnapi önmagamat, minden nap jobb és jobb legyek. Ha például egy klasszikus szerepet nézünk, akkor megkeresem az összes elérhető interpretációt, és nagyon sokat kutatom azt, hogy melyikből mi az, ami számomra is érdekes, izgalmas,
mi az, ami illik hozzám.
– Nyáron kiderült, hogy ön nyerte el a Magyar Nemzeti Balett „Étoile”-ja (Csillaga) címet. Ez egyrészt óriási elismerése az eddigi munkájának, másrészt garancia arra, hogy a következő évad fontos szerepeiben főszerepet táncolhat majd. Megnyugtató vagy inkább megterhelő ez a gondolat?
– Jellemzően a munkában a felelősséget veszem észre először, az Étoile-díj is arra sarkall, hogy még jobban és még többet dolgozzak. Amikor megkaptam a jutalmat, akkor sem rejtettem véka alá, hogy érzem a feladat súlyát, hiszen én lettem az együttes arca egy évre.
– Milyen ma a Magyar Nemzeti Balett arca, mit sugároz, mit képvisel?
– Az első, ami eszembe jut, a szorgalom. Én azt tudom képviselni, hogy megfeszített, kitartó munkával nagyon-nagyon messzire el lehet jutni. Magyar nyelven is gyakran használják az angolból kölcsönzött „workaholic” szót, azt hiszem, én az vagyok. Igazi munkamániás.
– Ha jól emlékszem, ezt nem az Étoile cím hozta, egy korábbi interjúnkban említette, hogy gyerekkorában is a munka tisztelete volt az egyik legfontosabb az ön számára.
– Igaz! A gyerekkori mesteremtől tanultam meg, hogy a kitartás, a folyamatos törekvés visz előre. Ezt az elvet nagyon korán magunkévá tettük.
– Az előző évad hozta a New York-i turnét. Milyen volt egy nagyon távoli színpadon, egészen más miliőben fellépni?
– Óriási álmom volt Amerikában táncolni, és valóban ez volt a szezon egyik legkiemelkedőbb időszaka számomra. Egyrészt minden turné hozzáad a munkánkhoz, ezekben a hetekben felfokozott lelkiállapotban dolgozik mindenki, ha lehet, még többet akarunk kihozni magunkból, mint általában. A szokatlan, friss környezet, az ismeretlen közönség meghódítása mindig óriási kihívás, új érzéseket hoz ez a helyzet, mindenki elkezd kicsit másképp viselkedni. Másrészt ez a turné tényleg különleges volt, hiszen New Yorkban táncolni hatalmas presztízs. Az pedig, hogy nagyon jó kritikákat kaptunk, visszaigazolta azt az érzésemet, amiről az interjú elején kezdtünk beszélgetni.
– Milyen visszaérkezni egy ilyen „megemelt” lelkiállapotból?
– Boldogság.
– Október végén, november elején A rosszul őrzött lány főszerepét, Lise-t táncolta.
– Talán meglepő, de ez az a mű, amit egyáltalán nem ismertem, soha nem is láttam korábban. Egészen pontosan volt tudomásom az orosz verzió pas de deux-jéről, ami kifejezetten könnyű, ezért úgy is gondoltam, hogy sok gondom most nem lesz. Na, egészen addig a percig éltem ebben a hitben, amíg el nem kezdtem dolgozni a darabon. Ekkor döbbentem rá, hogy ég és föld a két verzió! Nagy meglepetés – és persze nagy öröm – volt.
– A munkamánia és az anyaszerep mennyire összeegyeztethető egy balerina mindennapjaiban?
– Borzalmasan nehéz. Tisztában vagyok vele, hogy a gyerekem életéből sokat hiányzom, éppen ezért minden pillanatot vele töltök, amikor nem dolgozom.
