1902. március 7-én született és 1960. október 3-án hunyt el Timár József színművész. Apja textilmérnöknek szánta, ezért kereskedelmi iskolába küldte. Az érettségit azonban nem műegyetemi, hanem színiakadémiai tanulmányok követték.
Színészi diplomát nem szerzett, mert a véletlen úgy hozta, hogy még növendékként, a Nemzeti Színházban egy próbán be kellett ugrania a megbetegedett főszereplő helyére. A színházat igazgató és az előadást rendező Hevesi Sándor pedig úgy gondolta, az elsőéves fiatalembert kisebb szerepekben megnézi tehetségét. Timár alakításai olyan meggyőzőek voltak, hogy hároméves szerződést kapott a Nemzetiben. Végigjárva a szamárlétrát játszott klasszikusokat, Petruchiót, Tybaltot, Mercutiót és Fortinbrast, Lucifert, Mefisztót és kortárs darabokat is.
A kritika is nagyra értékelte őt, dicsérték orgánumát és modern színjátszását.
Álomszerepei, Hamlet, Romeo, Cyrano, Peer Gynt azonban elkerülték.
Pályája a 40-es évek elején tört meg először. 1942 nyarán a badacsonyi Anna-bálon szóváltásba keveredett egy társasággal, amelynek tagjai heves zsidózásba kezdtek a Timár társaságában levő Grosz Imre kereskedő kapcsán. Timár a vita hevében kijelentette, hogy márpedig ő zsidónak neveli a fiát. A korabeli jobboldali sajtó szerint a mondat úgy folytatódott: „mert utálom azt a piszkos, tehetségtelen magyar fajt”. Csendőrséget hívtak, nyomozás indult, Timárt bíróság elé citálták, a jobboldali lapokban hisztériakeltő hadjárat indult ellene. A vád: a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló vétség. Barátai úgy próbálták menteni őt, hogy katonai behívót szereztek neki, és míg a színész a debreceni büntetőszázadban volt, kegyelmi kérvénnyel próbálták elintézni felmentését. 1943 áprilisában léphetett ismét a Nemzeti Színpadára. A nyilas hatalomátvételt követően azonban veszélybe került az élete, bujkálni kényszerült, letartóztatták, fogházba került, lakásuk megsemmisült, kisfia megbetegedett.
A háború után több színházban is játszott, a Belvárosiban, a Magyarban, az Operettben, a Nemzetiben. Megbántottságát, mellőzöttségét, gyermeke tartós betegségét nehezen viselte, az alkoholhoz menekült, de
őszintesége, nyílt szókimondása a kortól, politikai rendszertől függetlenül változatlan maradt.
Bírálta a köpönyegforgatókat, a Rajk-per kapcsán egy társaságban 1949-ben megjegyezte, hogy Rajk biztosan nem lehetett a Horthy-rendeőrség beépített embere, mert azokat nem nem kínozzák úgy meg az elvtársak, szilveszterkor pedig a Magyar Színházban elszavalta a Szózatot, amit rendszerellenesnek ítéltek. 1950. január 31-én azonnali hatállyal felfüggesztették állásából, február 1-jén a Nemzeti Színház vizsgálóbizottsága előtt kellett megjelennie. Vádpont volt alkoholfüggősége, az ország vezetőinek kritizálása, de még a színpadi szövegek hangsúlyozása is. A korabeli sajtó ezúttal is kivette a szerepét a hangulat felkorbácsolásából és az ellenségkép kreálásából. A szakszervezet kizárta tagjai sorából, a minisztérium a vidéki szerződést sem engedélyezte. a MÁVAG Mozdony- és Gépgyár esztergályos átképzőse lett, majd egy fényképésznél dolgozott üzletszerzőként, majdnem egy hónapig volt Dunapentelén betanított munkás. 1951-ben térhetett vissza a színpadra a Miskolci Nemzeti Színházban.
Rövid időt töltött a miskolci társulattal, ősszel már Budapesten, az Ifjúsági Színházban láthatta a közönség. Majd a Madách Színház következett, ahol a Nóra Rank doktoraként nyújtott kiemelkedő alakítást, és megrendítően játszott az Éjjeli menedékhely Színészeként. Érdemes művész lett, 1957-ben Kossuth-díjat kapott, a Madáchban jól érezte magát, a rádióba is gyakran hívták. Azonban kórházba került, úgy tűnt, az egyéves kezelés sikeres volt, a művész legyőzte a tüdőrákot.
Major Tamás kijárta, hogy Timár visszaszerződhessen a Nemzetihez. 1959-ben ismét ott játszhatott, ahol pályáját kezdte. Egy évvel később megkapta a kiváló művész díjat. Fájdalmai azonban egyre nőttek, kiderült, szervezete nem győzte le a betegséget. Utolsó szerepe Arthur Miller Az ügynök halála című darabjában Willy Loman szerepe volt. Egyre betegebben nyújtott estéről estére súlyos alakítást, ami legendássá vált, és nekrológjaiban is ez lett hivatkozási pont: „Gazdátlanul maradt a vállat húzó két hatalmas bőrönd: Willy Loman nem érkezik meg többé. Willy Loman nem utazik többé. Willy Loman nem hal meg többé.
A színész halt meg, aki eggyé vált az ügynökkel;
a színész, aki — mondjuk ki most, a gyász fekete órájában, ha eddig nem tettük! — napjaink legnagyobb színésze volt.”
