A Dance Magazine koreográfusokat, előadókat, fesztiválkurátorokat, szakírókat kérdezett meg arról, mit gondolnak a műfaj és művelői jövőjéről. Válaszaik azonban nem csupán a táncra érvényesek.
Nem tudjuk, mikor ér véget a koronavírus-járvány, fogalmunk sincs, milyen lesz utána a világ, de az biztos, hogy más lesz, mint a múlt és a jelen. Természetesen fel kell használni az eddigi tapasztalatokat, a struktúrát azonban a tapasztalatokat át- de legalábbis újraértékelve kell felépíteni, nem pedig a bevett gyakorlat szerint visszatérni a régi normálishoz.
Ebbe az is beletartozik, hogy
tudatosítani kell az emberekben, a művészek a művészetből élnek, a bevételek bizonytalanok, nem tervezhetőek, erre viszont nem lehet ugyanazt a gazdasági szemléletet alkalmazni, mint egy hétköznapi vállalkozásra,
emelte ki Miguel Gutierrez. A koreográfus, táncos, tanár hozzátette, bízik abban, hogy a szociális háló erősebb lesz, a művészek pedig politikailag aktivizálódnak: „Nem vagyunk benne a politikai folyamatokban. Nem beszélünk kulturális sztrájkokról. Nem beszélünk arról, mi van, ha leállunk. Remélem, hogy az emberek megkövetelik a képviselőiktől nagyobb elszámolhatóságot.” Gutierrez a túlzott specializáció problémájáról sem feledkezett el, ami távol tartja egymástól az embereket. Úgy gondolja, a jövőben az együttműködésre kell hangsúlyt helyezni, ami már az oktatást is érinti.
Jodie Gates amellett, hogy egy táncos felsőoktatási intézmény vezetője, egy táncfesztivál művészeti vezetője is. Kiemelte a nagy nemzeti együttesek támogatását, amelyek utánpótlását az iskolák képzik, és bölcsnek gondolná, hogy ebben az esetben a helyi társulatok és előadók kerülnének fókuszba. Ez véleménye szerint nem a bezárkózást, a nemzetközi meghívottak kizárását jelenti, hanem praktikus megfontolásokat, a hazai előadóknál nem okoz problémát a vízum.
Jon Arpino a 2008-as válságra utalt vissza, arra, hogy a társulatoknak akkor is végig kellett gondolni a működésüket, miközben valós veszélyeket is felsorolt.
„Úgy gondolom, hogy mindenki jóval felkészültebb lesz a hasonló eseményekre. Van ennek egy anyagi jellegű aspektusa: ezen a területen nem lehet nagy összegeket felhalmozni, de nehéz megtartani a nézőket és a táncórákat fizető szülőket, ha azok munkanélküli segélyért állnak sorba.”
Azt is hozzátette, reméli egységesebbé válik a táncszakma, mert nincs mindenkinek azonos súlya, nem minden csoport bír azonos lobbierővel Washingtonban.
Wendi Whelan, a New York City Ballet társ-művészeti vezetője egyrészt a bebábozódás állapotához hasonlította a jelenlegi állapotot, másrészt viszont hatalmas erőforrásnak is látja, amiből a későbbiekre nézve táplálkozhatunk. „Kifizetődik a jövőben a tanulás és megosztás jelenlegi, új módja, az, ahogyan megerősödünk és jelen vagyunk a testünkben, egyedül, a saját otthonunkban. Az, ahogyan ezt természetes állapotunkként kezeljük.” Ráadásul ez újfajta tudatosságot fejleszt ki, és a testet is felfedezteti.
A tíz megkérdezett közül többen kiemelték a helyzetre adott kreatív válaszokat az Instagram-óráktól a TikTok-videókig, az összefogás példáit, a segítségnyújtást, de mindenki felhívta a figyelmet a rendszer változásának fontosságára és szükségességére, ami érinti a kulturális értékeket, döntéshozatalt, a hierarchiát, a rendelkezésre álló forrásokhoz való hozzáférést és azok elosztását, a technológiához vagy a sérült előadókhoz való hozzáállást. Azt sem tagadták a válaszadók, hogy a változás fájdalommal fog járni, ugyanakkor egyikőjük sem feledkezett meg a nehéz helyzetben rejlő lehetőségről sem.
