Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap „Babérokra nem törve...” – Ez történt a Himnusz-pályázat résztvevőivel 1844 tavaszán

„Babérokra nem törve…” – Ez történt a Himnusz-pályázat résztvevőivel 1844 tavaszán

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Lehet egy zeneszerzőt arra kényszeríteni, hogy egy szobába zárva nemzeti himnuszt komponáljon? Vagy akad olyan bolond, aki azért adja be egy versenyre a pályázatát, hogy biztosan ne nyerjen? Április 1-én, amikor hagyományosan egy kis vidámsággal kárpótoljuk magunkat a sivárabb hétköznapok közepette, minden ilyen furcsaság lehetségesnek tűnik, az élet pedig ennél is cifrább dolgokat produkál. Ez első eset Gárdonyi Géza elbeszélése szerint Erkel Ferenccel történt meg, a második ugyanannak a Himnusz-pályázatnak a résztvevőjével esett meg 1844 tavaszán, amelynek Erkel lett a győztese.

- hirdetés -

Erkel Himnuszának keletkezéséről mindössze három kortárs leírást ismerünk, ezek közül Gárdonyié a legrészletesebb. Apróságok Erkel életéből címmel jelent meg az 1910-ben kiadott Erkel Ferenc emlékkönyvben, és ugyanebben a kötetben látott napvilágot a másik kettő is Metz Albertnek köszönhetően. Utóbbi egyik levelében írta le két Erkel-fiú elbeszélését. Elsőként Erkel Lajosét idézzük: „1844-ben, a pályázat utolsó napján, délután benyit Bartay András, akkori intendáns, Erkel Ferencz szobájába: – Na Fránczi, remélem pályáztál a Hymnusra? – Nem pályáztam! – S miért nem? – Azt mondta Egressy Béni, hogy mi (Erkel F. s Egressy B.) ketten ne pályázzunk. Boldoguljon más is. – No hát tudd meg, hogy Egressy nem egy, de három pályamunkával pályázott.

Most pedig reád zárom az ajtót s innen addig ki nem mégysz, amíg a pályaművel el nem készültél.”

A zeneszerző másik fiának, Gyulának a szavait Metz a következőképpen adta tovább: „Annyi bizonyos, hogy apám pályázatra nem gondolt, amíg Bartay András nem beszélte reá; az utolsó nap délután apám magával vitte a másolót, hogy idegen kézzel leírva, még estig beküldje; a másoló a szomszéd szobában várta, míg elkészül a mester.”

Gárdonyi Géza negyedszázaddal korábban talán magától Erkel Ferenctől hallott egysmást a Himnusz keletkezéséről a pesti sakk-körben. Nyilvánvalóan kiszínezte a történetet, melyet a közismerten szűkszavú Erkel szájába adott: „A Himnuszra se pályáztam volna. Hanem egyszer az történik velem, hogy megfog az utczán, a lakása elött Bartay. Felhí és azt mondja odafenn: – Írtál-e himnuszt? – Nem. Nem is írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki az effélékben kedve telik. – Hát ö megírta már? – Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De napról-napra halogatja. Pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat. [… Bartay] betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy iv kótapapirost, melléje a szöveget. – Csináld meg rögtön. – De, bátyám, hova gondol! Nem szivar-sodrás ez, hogy csak úgy rögtön, – Meg kell csinálnod! – Nem lehet. Késő már!

Felelet helyett egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rám fordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam, hogy: alásszolgája. Állok mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No kutyateremtette: szépen vagyunk! Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni ? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang-hang után olvad. Egy óra nem telik belé, megvan a himnusz, úgy amint ma ismeri. Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta. Hazamegyek. Leirom zenekarra. Másnap benyújtom.

Elérkezik a döntés napja. A színház ünnepi díszben. Mert, hogy szavamat ne felejtsem, nem választott pályabirák döntöttek, hanem maga a közönség.”

Ide kapcsolódik:
Zeneművek ihletője - Kölcsey Himnuszának utóélete

Tehát mindhárom történet szerint Bartay András vette rá Erkelt a komponálásra, kettő a zeneszerző bezárását is említi. De vajon mennyire lehetnek hitelesek az elbeszélések és az elbeszélők? Családtagként vagy sakkpartnerként hallhattak néhány információ-morzsát magától a komponistától, de az egész anekdota származhat Erkel környezetének valamely más tagjától is. Metz Albert sorait megkérdőjelezi idézett levelének következő mondata, miszerint a pályázat során a „legjobb három mű felett a publikum szavazott.” Ez ugyanúgy nem igaz, ahogy Gárdonyi idézett szövegének utolsó félmondata sem. A korabeli lapok szerint szó sem volt a közönség döntéséről, a bemutató idejére már rég megszületett az eredmény, csupán a jeligés borítékok felbontását hagyták az ünnepség végére.

Többen feltételezik, hogy a pályázatok sorszáma (a jeligékkel együtt már a májusi lapok közölték) a beadás időrendjét tükrözi. Ez esetben Erkel nem adhatta le az utolsó pillanatban a sajátját, hiszen az ő darabja kapta az 1-es számot (Egressyé pedig a 3-ast). De történhetett másként is: amennyiben egy fiókban vagy dobozban gyűjtötték a borítékokat, és csak a határidő lezárultával számozták be azokat a legfelsővel kezdve, abban az esetben a beérkezés szerinti utolsó kapta az 1-es számot. Jelen esetben Erkelé, azaz lehet valami igazság Gárdonyi elbeszélésében. Hogy Erkel, a Nemzeti Színház karmestere azért nem vett részt a zsűri munkájában, mivel elve ő is pályázni akart? Ennek ezernyi más oka lehet.

Érdekes momentum Gárdonyinál a pozsonyi harangok említése. Nagyon is kézenfekvő, hogy Erkelnek ifjúkori élményei, az iskola ünnepélyes körmenetei jutottak eszébe akkor, amikor himnikus, méltóságteljes éneket komponált. Az azonban biztos, hogy a pályázatra beadott darabban még nem szerepeltek harangok, hiszen a hangszer szólamát a szerző utólag írta be az idegen kézzel lemásoltatott partitúrába, és a zenekari szólamanyagot is ő maga egészítette ki. Az 1844. júliusi ősbemutatón még nem szólhattak a harangok, ezzel Erkel már az eredményhirdetés előtt felfedte volna a kilétét (a kézírását jól ismerték a kollégái), „idegen” szerző művébe pedig – 20 arannyal díjazott verseny esetén – az előadó karnagy nem javíthatott bele. Mindenesetre örvendetes, hogy Somogyváry Ákos Himnusz-felvételén ott halljuk – és az új felvételen nem csak jól halljuk, hanem látjuk is – a harangokat a szerző szándéka szerint.

Ide kapcsolódik:
Miként is szól a Himnusz az eredeti partitúra szerint? - Videó

A bevezetőben említett másik pályamű szerzőjét nem ismerjük, próbálkozása azonban fennmaradt a Népszínház régi kottatárában (jelenleg az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában őrzik). Somfai László még a 60-as években fedezte fel a partitúrát, a zene stílusát tömören „németes”-ként írta le. Valóban hiányoznak belőle a többi megzenésítés magyaros vonásai, a pontozott ritmusok itt csupán az induló-karaktert erősítik. Nincs benne semmi „was ist das”, nem is tör különösebb babérokra. Igazi különössége az 1. oldal bal felső sarkában olvasható jelige: „Bár babérral nem illettek, Csak a’ gunytol kiméljetek. Egy regi Író.”

Bár babérral nem illettek – részlet – forrás: OSZK

Igazán április elsejéhez illik az efféle bolondos önbeteljesítő jóslat: jól tudta az illető, hogy semmi esélye sincs a győzelemre. Szögletes, darabos zenéje labdába sem rúghatott abban a versenyben, amelyben a magyaros jelleg elengedhetetlen elvárás volt.

Ne is kívánjon senki jó eredményt a lottón, ha be sem jelöli a szükséges számokat!

A darab egyébként jól megállná a helyét egy 19. század eleji vándor színtársulat műsorán színpadi vonulási kísérő kórustételként. Ha meghallgatjuk, szinte látjuk magunk előtt a térdüket ütemesen magasba emelő szereplőket.

Köszönjük a muzsikusoknak, a Filharmóniai Társaság Zenekarának és Somogyváry Ákos kórusának, hogy felvételükkel hozzáférhetővé tették ezt a zenei érdekességet, és hogy megosztják azt a zenekedvelő nagyközönséggel.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X