Papageno Radio
Címlap Lengyel Benjámin: „Olyan helyre szeretnék kerülni, ahol azt érzem, szükség van rám”

Lengyel Benjámin: „Olyan helyre szeretnék kerülni, ahol azt érzem, szükség van rám”

Nem éppen így képzeltem el a mostani interjút, de az élet közbeszólt. Egy valamit azonban biztosan megtanultam a jelenlegi helyzetben: az élet nem állhat meg, csak másként kell megoldani az egyes helyzeteket. Lengyel Benjámin színészhallgatóval egy előadás kapcsán szerettem volna beszélgetni. Az előadás azonban csúszik. Ettől függetlenül kíváncsi voltam, ki az a srác, aki ennyire meggyőzően alakít mellékszerepet, és hogyan találkozott a színészettel.

Az interjú eredetileg Karácsony Nikolett blogján jelent meg.

– Nem nagyon lehet, és nem is szeretnék szó nélkül elmenni az elmúlt hetek történései mellett. Te hogyan élted meg, hogy leállt az egyetem, nincsenek próbák?

– Egy ilyen rendkívüli helyzetet, mint az egyetem bezárása, próbafolyamatok leállása talán nem is lehet abban a pillanatban felfogni vagy átlátni. Éppen ifj. Vidnyánszky Attilával lett volna próbánk az Ódry Színpadon, amikor közölték velünk, hogy nincs több próba, tanítás, és mindenki, aki teheti, menjen haza. Akkor bizakodó voltam, azt mondtam magamnak, 1 hónap és majd újból visszaáll minden. Szerintem a legtöbbünk nem tudta értelmezni a történéseket. Megélve a jelenlegi helyzetet, arra, hogy 1-2 hónapon belül folytatódnak a munkák, lesz egyetem, elég kevés esélyt látok.

Moliere: The passion – fotó: Dömölky Dániel

– A kényszerszünet megváltoztatta a színészethez való hozzáállásodat?

– Abból a szempontból változtatott, hogy úgy érzem, ha újból dolgozhatnék, minden próbafolyamatomat háromszor annyi energiával tudnék végezni, mint a kényszerszünet előtt. Ez jó dolog, van idő pihenni, gondolkodni. Még inkább tudom értékelni azt az egyszerű jelenséget vagy érzést, hogy az embernek van munkája, valaki számít rá.

Vannak kis és nagy célok, amiket el kell érni.

A mostani helyzetben meg kell szokni, hogy ezek a célok leginkább aprók lehetnek. Napról napra adni kell valamit magamnak, amit meglépek. Talán ez segít megóvni a teljes bekattanástól a karantén idején.

– Általában el szoktam olvasni az interjúalanyaimmal készült korábbi interjúkat, de Rólad nem találtam egyet sem. Adja magát a kérdés, hogy hogyan jött a színészet? Mindig is ezzel szerettél volna foglalkozni?

– Édesapám koreográfus és édesanyám is táncosként kezdte. Jó pár előadásukat láttam kicsi koromban, de akkor még annyira fel sem fogtam talán, hogy mi is ez. Aztán idősebb koromban már elkezdtem én is érezni magamban a vágyat, hogy valahogy kifejezzem magamat. Annyi energiám volt, hogy folyamatosan doboltam. Doboltam a térdeimen, a konyhapulton, a metrón, édesanyám hátán. Megértem, hogy a szüleim elküldtek egy dob tanárhoz, hogy ott majd levezetem a bennem lakozó energiát. Ez nem tartott sokáig, mert 1 év után a dob tanárom elment egy óceánjáró hajóra zenélni.

Ide kapcsolódik:
Elindult a Papageno eseménynaptára a legizgalmasabb online közvetítésekkel

Ezután édesanyám elvitt egy színjátszó csoportba, egy utcányira a lakásunktól. Ott már elkezdődött bennem munkálkodni valami, aztán voltam még pár helyen, de a legemlékezetesebb a Katona József Színház ifjúsági programja volt, a Katona-klub. Végh Ildikó (dramaturg – a szerk.) volt a vezetőnk, akinél jobb embert szerintem nem kívánhattam volna. Minden évben csináltunk saját előadásokat, amik reflektáltak az akkori problémáinkra, örömeinkre, társadalmunkra. A lényeg, hogy közösen tudtunk olyan munkákat létrehozni, amelyek rólunk szóltak. Azt hiszem, innen jött a döntés, hogy ezt akarom csinálni.

– Milyen volt a felvételi a Színművészeti Egyetemre?

– Másodszorra vettek fel. Amikor először próbálkoztam biztos voltam benne, hogy ha valakit felvesznek, az én leszek. Amikor megtudtam, hogy nem vettek fel, nem igazán tudtam, mit kezdjek magammal. Semmilyen más egyetemre nem jelentkeztem. A Zeneakadémia szóba került, mert a színház mellett nagyon fontos számomra a zeneszerzés. De mivel nem tanultam szolfézst, és azt a keveset is, amit tudok, autodidakta módon tanultam, nem vettek volna fel. Gyakorlatilag 1 évig nem csináltam semmit. Aztán elkezdtem készülni a második felvételire, de akkor már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy felvesznek.

Inkább csak halkan motyogtam magamban, hogy „bárcsak engem is”. Végül felvettek.

– Pelsőczy Réka és Rába Roland osztályába kerültél. Ők mennyire segítenek titeket a szakmai döntésekben?

– Nagyrészt harmadévtől voltunk elengedve 1-2 munkára. Most negyedévben már azt vállaljuk el, amit szeretnénk. Réka és Roland mindig segítenek, akár szakmai, akár magánügyi dologról van szó. Ezért nagyon hálásak is vagyunk nekik. Nem gondolom, hogy minden osztályban van ilyen lehetőség a Színművészetin.

– Mi volt eddig a legjobb élményed az egyetemen?

– Négy év alatt annyira sok mindent él meg az ember, hogy nem tudok kiemelni olyat, ami kifejezetten jobb élmény, mint a többi. Munka szempontjából persze volt jobb és kevésbé jobb próbafolyamat, ez mindenkinek szubjektív. Voltak nagy találkozások tanárokkal és az egyetemen tanuló kollégákkal. Arról tudok inkább beszélni, hogy mi az, ami már nincs, de visszagondolva nagyon hiányzik. Ilyen például a mesterségórákra való készülés. Azok a próbák, amikor az osztály együtt dolgozott. Együtt gondolkodtunk, próbáltunk éjjel-nappal, hogy az adott jelenet elkészüljön, és az osztályfőnökeink láthassák. Persze akkor ez rendkívül sok feszültséggel is járt, de mégis, ha visszagondolok, az az időszak hiányzik a legjobban. Most is vannak közös próbáink, de mivel mindenkinek más-más munkái vannak, örülünk, ha az osztály együtt tud dolgozni valamin.

Rubens és a nemeuklideszi asszonyok – fotó: Éder Vera

– Tavalyelőtt szerepeltél Nagy Zoltán Szép csendben című filmjében, tavaly pedig az Űrpiknik című filmben, mely idén kerül a mozikba. Így, hogy belekóstoltál a filmezésbe is, melyiket élvezed jobban? A színpadi vagy a filmes szereplést?

– Nem teszek különbséget a kettő között. Nagyon jó élmény volt forgatni és belekóstolni ebbe a teljesen más világba, de nem gondolom, hogy az egyik jobb, mint a másik. Sokat tanultam a forgatás alatt, de ezek mind olyan tapasztalatok, amelyeket leginkább gyakorlatban tud az ember hasznosítani. A színpadon való szerepléshez persze több közöm van, mint a filmhez. Nagyon mások a játékszabályok mindkét kategóriában. Remélem, fogok még forgatni és további tapasztalatokat szerezhetek.

Ide kapcsolódik:
Megrázó történet kommentár nélkül – Megnéztük a Szép csendben című filmet

– Jövőre végzel az egyetemen. Tudod már, utána hogyan tovább?

– Biztosat szinte senki sem tud. Főleg a mostani helyzetben. Minden csúszik, így végképp kérdéses minden, ami a jövővel kapcsolatos. Amit tudok, hogy olyan helyre szeretnék kerülni, ahol azt érzem, szükség van rám. Ahol olyan munka folyik, olyan társasággal, ami előre visz. Röviden összegezve, ahol boldognak érzem magam.

Ha boldog vagyok, akkor kifogyhatatlan a tárházam.

Ebben nyilván van némi gyermeki naivság is, de nem gondolom, hogy negyedévesen ez probléma. Hogy ez kőszínház lesz-e vagy független társulat, esetleg szabadúszás, az majd kiderül.

– Mit tanácsolsz azoknak a diákoknak, akik most szeretnének felvételizni a Színművészeti Egyetemre?

– Hogy tegyék meg!

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

Promóció

X
X