Bachot tartja a legnagyobb zeneszerzőnek, több előadást vezényelt Bayreuthban, mint bármelyik pályatársa, nem szereti, ha maestrónak szólítják, mindig van nála tartalék pálca, és egyegy előadás előtt néha olyan félelem gyötri, hogy legszívesebben elszaladna. Gyerekként zongorázni és hegedülni tanult, húszévesen azonban már Herbert von Karajan asszisztense lett, ma pedig amellett, hogy a Drezdai Állami Zenekar vezető karmestere, a salzburgi Húsvéti Ünnepi Játékok művészeti vezetője is. Christian Thielemann, aki tavaly ünnepelte hatvanadik születésnapját, napjaink egyik legjelentősebb karmestere.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
Számomra a napot Bach Wohltemperiertes Klavierja jelentette. Ha ez autizmus, akkor szerettem autista lenni.”
Érdeklődése hamarosan a vezénylés felé fordult, és tizenhat évesen félórás magánbeszélgetésen fogadta őt Herbert von Karajan. „Arra kértem, magyarázza el, hogyan lesz valakiből karmester. Hosszú fejtegetésbe kezdett, amelyben gyakran fordult elő a korrepetitor szó. Azelőtt soha nem hallottam ezt a kifejezést, és amikor megértettem, hogy az illető a zongoránál ülve énekesekkel dolgozik, csalódást éreztem. Abban reménykedtem, megtudom majd, hogyan vezényelhetem el minél hamarabb Bruckner 8. szimfóniáját.” A legen dás karmester végül azzal búcsúzott el a fiatalembertől, hogy ha leérettségizett, keresse fel újra, ő pedig meg is tette ezt, és hamarosan az asszisztense lett.
Azóta pedig nemcsak a legnagyobb zenekarok élén követte híres elődjét, hanem abban is, hogy hozzá hasonlóan ő is Porschéval jár.
Ám Karajannak a karmesteri hatalomra vonatkozó mondásával, miszerint „ha egy ember énekel, ő dönt, ha több mint egy ember énekel, én döntök”, nem ért egyet. „A nézők számára úgy tűnhet, mintha hadvezérek lennénk, akik fensőbbséges gesztusokkal irányítják a csapataikat, és holttesteken gázolnak keresztül.
A pálca azonban nem jogar, amellyel az ember önkényesen és akaratosan hadonászik.
Az a karmester, aki a zenészeit arra használja, hogy szolgaként végrehajtsák az elképzeléseit, nagyon hamar kollektív ellenállással kényszerül szembenézni. A zenekarom által élek, és a zenekar általam él. Kölcsönösen formáljuk egymást, és egyre hasonlóbbak leszünk, ahogy ez az ozmózis esetében történik.
Egyszerre vagyok hatalmas és tehetetlen, és a zenekarra ugyanez vonatkozik.”
A magánéletét egyébként féltve őrző karmester annyit elárult a Süddeutsche Zeitungnak, szeret rendet rakni, potsdami villájában saját kezűleg igazítja el a szőnyegrojtokat, a pódiumon mindig az édesapjától örökölt mandzsettagombokat hordja, és nem mondott igazat, amikor egy interjúban azt állította, soha nem élt át szenvedélyes szerelmet. „Annyit bevallok, hogy a magánéletemben félek a nagy érzésektől. Inkább a zenében vezetem le őket.” Ugyanakkor az életét semmiféle személyes trauma nem nehezítette meg. „Ha éppen nem vezényelek, rendkívül unalmas vagyok” – fogalmazott.
Thielemann, aki Életem Wagnerrel címmel könyvet is írt, legendás előadásain kívül legendás munkabírásáról is híres. Több előadást dirigált a Bayreuthi Ünnepi Játékokon, mint bárki más. A hőségre és a levegőtlenségre célozva úgy fogalmaz: „a legjobb karmesteri iskola harmincöt fokban Trisztánt vezényelni.” Pár éve sokan aggódtak az egészségéért, kimerültséget, labilitást emlegettek. „Olyan intenzíven élem át a zenét és bizonyos helyzeteket, hogy kishíján elveszítem az eszméletemet. Ezt általában jól el tudom rejteni, de vezénylés közben olykor nem.
Néhány előadás során addig jutottam, hogy azt hittem, szívinfarktust kapok. Hogy ne tegyen tönkre a zene, meg kellett húznom a vészféket.
Mára azonban újra terhelhetőnek érzi magát, csak visszavett a tempóból. „Időről időre hátat kell fordítanom a zenének, különben széttépne. Milyen fura, az ember kínozza magát, és mégis szépnek találja! A másik megoldás az lenne, hogy érzéketlenné válok, és robotpilótaként vezényelek, ez azonban számomra elképzelhetetlen.”
