Budán, a Donáti utca 49. számú épület első emeletén, az erkélyes lakásban lakott élete utolsó körülbelül három évében Szabó Ilonka (1911–1945), az Operaház népszerű szopránja.
Kisgyerekkorától tanult zongorázni, majd a Mátyás-templom kórusának tagja, szólistája lett. Egy rádióközvetítés irányította rá és hangjára a figyelmet. Amikor először énekelt próbát az Operaházban, még korainak tartották a pályára, de egy év múlva bejutott és szerepeket is kapott. Rosinaként debütált 1934. május 24-én Svéd Sándor és Rösler Endre partnereként.
Rendkívül finom hangjával, bájos lényével és remek színészi képességeivel számos lírai és drámai koloratúrszoprán főszerep egyedülálló megformálójaként aratott sikereket (Rosina, Lakmé, Lammermoori Lucia). Szerepeinek imponáló sokaságú listáját megtekinthetjük az Opera Digitárban. Ráadásul művelt, olvasott ember volt. Készített például életrajzi rádióműsort a régi legendás operaénekesnőről, Maria Malibranról, amelyben ő maga volt a hangos illusztrációk megszólaltatója is.
Hasonló, ám nagyobb szabású vállalkozása egy Dérynéről szóló életrajzi mozifilm lett. Patkós György társszerzővel ő írta a forgatókönyet, és maga játszotta a főszerepet. A film Déryné naplója alapján készült és életének kolozsvári időszakát dolgozta fel. Futótűz címmel Farkas Péter rendezte.
1943 novemberében már játszották a második bécsi döntéssel akkorra visszakerült Kolozsváron, a történet helyszínén, ám hivatalos budapesti bemutatója (1944. március 30.) a német megszállás utáni napokra esett. Így a film elsikkadt a történelem viharaiban, később pedig a Tolnay Klári főszereplésével készített Déryné-film is elhomályosította létét. 1945 után ugyan készítettek belőle egy rövidített változatot úgy, hogy kivágták a férfi főszereplő, az akkor nem „szalonképes” Szilassy László jeleneteit. Déryné naplója címmel játszották is a mozik, de abban a formájában nyilván csak vérszegény és logikátlan kivonata lehetett az eredeti filmnek.
Kései kritikusként az eredeti filmet és benne Szabó Ilonkát így értékelte Sas György a Film Színház Muzsika 1990/7. számában: „Az énekesnő gyönyörű koloratúrszopránjával alkalmasnak bizonyult a szerepre. De lényének finom bájával és jó színészi adottságaival is, ami őt az operaszínpadon már közkedveltté tette. Mindenben megtestesítette ama minősítést, amit Déryné írt a leveleiben a névaláírása alá: nemzeti dalénekesné. Szabó Ilonkát még egy szál összekötötte Dérynével, habár a filmből ez nem világlott ki: mindketten saját koruk legjobb Rosinái voltak Rossini Sevillai borbélyában.”
A film önmagán túli jelentősége, hogy egyedüliként őrizte meg az utókornak Szabó Ilonka lényét és művészetét. Az énekesnő ugyanis nem sokkal élte túl bemutatását: 1945 január végén tragikus körülmények között meghalt. Még csak 33 éves múlt…
Halála körül sok az ellentmondás, a legenda.
Leghitelesebb forrásnak a halálozási anyakönyvi bejegyzés számít, bár az adatok Budapest akkor zajló ostroma miatt csak majdnem három hónapos késéssel, 1945. április 17-én kerültek a főváros II. kerületének állami anyakönyvébe. A bejegyzést meg is nézhetjük:
Eszerint 1945. január 29-én, délután 4 órakor otthonában, a Donáti utca 49. alatt halt meg gyermekágyi lázban. Ha kórházban hunyt volna el, a kórház címét is beírták volna a „gyermekágyi láz” előtti rubrikába, amit nála kihúztak.
Ezek tehát a puszta tények. Ám egyrészt az adatok nem rögtön a haláleset után kerültek be, másrészt a hivatalos szűkszavú anyakönyvek egyébként sem képesek a körülmények rögzítésére, és ezek terén számos változatot találhat a kutató.
Az egyik változat szerint az énekesnő elkapta az ostrom idején terjedő kiütéses tífuszt, emiatt, míg mindenki az óvóhelyen volt, őt nem engedték oda le, hanem az ostrom közepette egy üres szobában, lázas állapotban, egyedül kellett világra hoznia gyermekét, s így halt bele a szülésbe.
Egy másik változat szerint férje, Hives Henrik, aki belügyminisztériumi magas rangú munkatárs volt, s tagja az ellenállási mozgalomnak, került a németek célkereszjébe, s rajta keresztül felesége is. Itt szintén több szálra válnak szét a lehetséges történések. Raics István szerint a férj a németek bevonulása után a férj kénytelen volt illegalitásba vonulni, s a nyilasok a lakásában meghúzódó énekesnőt faggatták, bántalmazták. Ebbe beletartozott az is, hogy tífuszosnak mondták, hogy ne mehessen le az óvóhelyre.
Ismét más források szerint Szabó Ilonka maga is részt vett az ellenállásban, iratkézbesítés közben elfogták és megkínozták.
Mindezeknek ellentmond Völgyesi János tanulmánya dr. Kovács Béla levéltárosról. Ebből az világlik ki, hogy Kovács Béla (aki csak névrokona a szintén kisgazdapárti politikusnak, miniszternek) az ostrom alatt egy ideig Szabó Ilonkáék lakásában húzódott meg, és akkoriban sokat beszélgetett az énekesnővel a ház légópincéjében. Ő azt mondta, hogy egy hatalmas bombarobbanás utáni ijedtség okozta a halálát. Hogy mondott-e még részleteket, azt pillanatnyilag nem lehet megtudni, mert a koronavírus miatt nem hozzáférhető az Oral History Archivum, amelyben az eredeti Kovács Béla-interjú található.
Annyi mindenképpen bizonyos, hogy
ez a ragyogó operaénekesnő és értékes ember végső soron a háború áldozata,
még akkor is, ha bántalmazása nem igaz: hiszen a magyar történelem egyik legsötétebb időszakában, Budapest ostromának napjaiban, megfelelő feltételek hiányában halt bele a szülésbe. Harmincnegyedik évében járt ekkor.
A kisbaba, László túlélte az ostromot és túlélte édesapja is. A kor sajtójában böngésző kutató megrendítő apróhirdetést talált a Népszava 1945. április 19-i számában: „Szabó Ilonka árvája részére anyatejet kérünk bármily feltételek mellett. II. ker., Donáti utca 49.”
Hives Henrik hamarosan Nagy Ferenc miniszterelnök titkára lett. 1947 kora nyarán főnökével tartott hivatalos útjára Svájcba. Mint a történelemből közismert, Nagy Ferencet a kommunisták ekkor kényszerítették lemondásra, s az események hatására Hives sem tért haza. A kisfiú a Vöröskereszt segítségével 1956. október 12. körül kijutott az Egyesült Államokba. Ezt az információt egy unokatestvére juttatta el hozzám: az énekesnő tragédiáját ugyanis régebbi blogomban egyszer már – rövidebben – megírtam, s ahhoz érkezett az ő kommentje, legnagyobb örömömre.
Szabó Ilonka sírja a Farkasréti temetőben található, a főváros által adományozott díszsírhelyen temették újra (12/1. parcella 1-23). Emlékét sokáig elhallgatták, hiszen férjét (Nagy Ferenchez hasonlóan) 1948-ban megfosztották magyar állampolgárságától. Később Donáti utcai otthonához közel utcát neveztek el róla, ott egy utcanév-magyarázó emléktáblát is elhelyeztek, ám Szabó Ilonka neve és személye úgy igazán mégsem került vissza a köztudatba.
Hangját meghallgathatjuk Delibes virtuóz dalában:
Nagy szerencse, hogy Déryné-filmje is hozzáférhető. Abban a reményben „ágyazom be” ide, hogy most legalább egy darabig nem fog eltűnni, mint ahogy egyszer már megtörtént. Valóban érdemes megnézni, hiszen teljesen igaz, amit Sas György írt a Film Színház Muzsikában: „E film elsősorban nem Déryné, hanem Szabó Ilonka emlékműve lett. Megőrizte számunkra az ő alakját és hangját. Mert ő többet már nem kerülhetett filmre, s színpadi karrierje is hamarosan derékba tört.”
Források:
Bemutatjuk Szabó Ilonkát. = Rádióélet 1934/31
Sas György: Színészek földön és égen. Déryné vándorútjai a XX. században. = Film Színház Muzsika 1990/7
Adalékok a Víziváros történetéhez 1-2. Bp. Budapesti Városvédő Egyesület, 1991
Raics István: Szabó Ilonka halálának egyéves fordulójára. = Színház (hetilap) 1946. 3-4.
György Ferenc: A budai Szt. Erzsébet kórház legendája. = Világ 1947. augusztus 7.
Nagy Ferenc: Küzdelem a vasfüggöny mögött. Bp. Európa, 1990
Szörnyű tragédiára emlékeztet ez a budapesti utca (Szeretlek Magyarország)
