Papageno Radio
Címlap Rendkívüli művek, rendkívüli időkben - Tajtékos hullámok, magányos szirének és halhatatlan hősök

Rendkívüli művek, rendkívüli időkben – Tajtékos hullámok, magányos szirének és halhatatlan hősök

Ezekben a rendkívüli időkben a Várfok Galéria rendkívüli művek különleges megközelítésével indított sorozatot, mely során a Galéria művészeinek alkotásaiból szemezgetünk, hogy azokat új, izgalmas összefüggések mentén vizsgáljuk, szabadon szárnyalva a művészettörténet korszakai és alkotói között. Tartsatok ma is velünk!

A Rendkívüli művek, rendkívüli időkben utolsó részében egy kalandos tengeri utazásra invitálom önöket tajtékos hullámokon, súlyos fellegeken át magányos szirének és halhatatlan hősök szigeteire.

Az idén 99 éves legenda, Françoise Gilot 1985-ben készült Tengeri szellő című monotípiája egy formailag tökéletesen átgondolt kompozíció, mely

tele van lírai érzelemmel és felszabadultsággal.

Françoise Gilot: Tengeri szellő 1985 monotípia, papír 106×75 cm, Várfok Galéria

A hajó megtört és egymásra rendezett vitorlái a mozgás sebességét érzékeltetik, mindent elborít a levegő fröcskölt, színes pöttyökkel telt párássága. Bőrünkön érezzük a sós vízpermetet és a nap szikrázó tüzét. Az egész művet áthatja a vizesség érzete, melyet Gilot a fröcskölésen és az oldott színeken túl, áztatott papírdarabok elhelyezésével ér el.

A formák vízben való tükröződése játékos ritmust hoz létre. Az égbolton megjelenő, Hórusz szemet idéző napkorong a hajó gyomrában köszön vissza, majd szétterül megannyi kisebb kerek folt formájában meander-hullámok kacskaringós ölén. Az antik motívumokat megidéző formák klasszikussá teszik a művet, többszörös időréteget hoznak létre, ismerve Gilot mitológia iránti vonzódását és az Égei-tengeren töltött nyarak művészetében őrzött lenyomatát, antik történetek és hősök juthatnak eszünkbe a tengeren hánykolódó Odüsszeusztól kezdve az argonautákon át.

A hullámzás mindent betöltő dinamikája és érzelmeket korbácsoló ereje Mulasics László egyik legkomplexebb sorozatát, az Árapály tényezőt is áthatja. A monumentális, négy vaskos fatáblán lévő sorozat (jelenleg a két utolsó darabot vizsgáljuk) fő motívumát egy régi fotóról készített szitanyomat adja, melyen egy férfi áll a Hangcsou-öböl mólóján. Ő maga sötétségbe burkolózik, nem látjuk arcvonásait, csak a tenger fénylik fel mögötte, a partot ért hullámok fehér tajtékjait mintha a holdvilágos égbolt ragyogtatná fel, ezt a sejtelmes ezüstfényt a kompozíció vékony ezüstlemezekkel gazdagon borított részei tovább fokozzák.

A fotó folyamatosan ismétlődik, repetitív ornamensé válik, még erőteljesebbé téve a hullámzás erejét, mely motívum több helyen absztraktabb formában visszatér. A férfi alakja még az elsőre homogénnek tűnő ezüst felületek alól is finoman kidomborodik. Kontúrjaiból és körülötte a teret betöltő cseppekből egyértelmű, hogy enkausztikát rejt a felszín, Mulasics időtlen anyagát, a felhevített, folyékony viasszal való festés ókori technikáját, melynek a mesterévé vált.

A sorozat közelebb hoz minket Mulasics végtelenül komplex művészetének megértéséhez, ahol a rendezettség és az érzékiség fenséges összhangja érvényesül a felületek kidolgozásában.

A fiatalon, váratlanul elhunyt művész olyan volt, mint egy alkimista, keze alatt életre keltek a különböző anyagok. Képein a dologi világ tárgyai mindig átlényegülnek és jelenvalóvá válnak a viasz élőnek ható, performatív felületében.

El Kazovszkij: Szirén a szigeten 4., olaj, vászon, 50×70 cm, é.n., magángyűjtemény

Hasonló, diagonális vonalban partokat nyaldosó hullámok jelennek meg El Kazovszkij Szirén a szigeten 4. című festményén. El Kazovszkij művészetéről bővebben egyik korábbi írásunkban már volt szó, melyet ide kattintva olvashatnak el.

A Szirén a szigeten 4. egy feszültségekkel teli, bonyolult erőtér. A tenger balról átlósan benyúlik a szárazföldbe, az ismétlődő oválisok vízszintes erejét ellenpontozza az eget és a vizet egybemosó, absztrakt függőleges gesztusok rendszere. Csodálatos fényekkel töltik meg a tengert és az égboltot, egy ezüstös derengést hozva létre. A tér sűrűségét fokozza az előtérben lévő piramis jellegű sírkamra, mely egyesíti magában a diagonális és a vízszintes-függőleges osztást. A festmény három alapszínből – vörös, kék, sárga – építkezik, ezek, a jellegzetes vastag fekete kontúrokkal kiegészülve, elementáris erejűvé,

borzongatóan vészjóslóvá tágítják a kompozíciót.

A sírkamra bejárata előtt áll a szárnyas szirén, Kazovszkij magánmitológiájának egyik jellegzetes bálványa, az elérhetetlen vágy, a Szépség megtestesítője. Sokszínű szárnyainak heves gesztusai szinte szétfeszítik az alakot. Úgy tűnik, mintha egyedül lenne, de lábánál ott fekszik áldozata, a sakálszerű kutya, lekötözve, élettelenül, mint egy egyiptomi múmia, magát a művészt, Kazovszkijt reprezentálva. Végtelen fájdalom sugárzik belőle, hiszen itt nincs győztes vagy áldozat, a szirén is ugyanolyan szomorú és magányos, mint a rá vágyakozó kutya. A szigetről azonban nincs szabadulás, a parton egy menekülést jelentő hajó sincs és a feloldozást adó horizontot berácsozzák az áttetsző függőleges ecsetvonások a bezártság börtönrácsait jelképezve.

Id. Markó Károly: Inó és Melikertész a tengerbe zuhan, 1830 körül, olaj, vászon, 28×40 cm, Kovács Gábor Gyűjtemény

Ahogyan az eddig vizsgált képeken a tenger és égbolt egylényegűsége jelent meg és az érzelmi töltetükön túl jelentéshordozóvá léptek elő, hasonló minőségeket fedezhetünk fel id. Markó Károly festményén is.

Az Inót és Melikertészt ábrázoló mű 1830 körül készült és kis mérete ellenére is csodálatos példája Markó romantikus hévvel fűtött, érzékeny tájfestészetének. A mitológiai történet szerint a féltékeny Héra tébolyt bocsátott Inóra, mivel dajkálta testvérének, Szemelének és Zeusznak közös gyermekét, Dionüszoszt. A téboly hatására forró vízzel teli üstbe tette saját fiát, majd vele együtt a tengerbe vetette magát. A képen a zuhanás pillanatát láthatjuk, a két alak mellékszereplővé zsugorodik a mindent eluraló fantasztikus látványban. Markó a szereplők drámáját a lélegzetelállítóan szép tájban mutatja meg. Lent a viharos tenger, fent a monumentális mindent betöltő égbolt súlyos fellegeivel, elöl a sötét szirtek, hátul a fehér partok. Nincs egy nyugvó pont sem, a drámai fény-árnyék játékban minden mozgásba kerül, a szemünk folyamatosan vándorol egyik helyről a másikra.

A tragédia színterébe egy reménysugár világlik fel diagonálisan, elképesztő erőt teremtve a kompozícióban: egy ponton kitisztul az ég, megvilágítja a zuhanó alakokat és magát a tengert, mintha az utóbbi tajtékos felszíne ellenére

magában hordozná a megváltást is.

Valóban Inó és Melikertész a tengerbe esve megmenekülnek a fájdalmas végtől, az istenek kegyelmeznek nekik, halhatatlanná teszik őket, bajba jutott tengerészek segítőivé. Inó fátylának köszönhetően menekül meg Odüsszeusz is a tengeri vihartól és jut a phaiákok szigetére, ahol elbeszéli történetét.

Rozsda Endre: Pénelopé 1976, 73×92 cm, olaj, vászon, magántulajdon

Míg Odüsszeuszt földrázó Poszeidón tengeristen, szépséges varázslónők és nimfák szerelme tartóztatja Ithakától, addig felesége, Pénelopé hűségesen várja vissza urát és ellenállva a kérők hadának, éveken át szövögeti, majd éjszakánként visszabontja legendás vásznát.

Rozsda Endre Pénelopé című műve az érett, kaleidoszkópos korszak és az életmű egyik kiemelkedően szép alkotása. A több rétegben felfestett végtelenül gazdag formakavalkádból egy-két helyen kivehető néhány konkrétabb motívum, ld. szemek, pajzsok, de alapvetően az egész kép olyan, mint egy többrétegű, sűrűn szőtt vászon. Az érzetet a Rozsdára jellemző csipkelenyomatok fokozzák, melyek talán nem véletlenül e művet szokatlanul sűrűn behálózzák, és balra fent a függőleges erővonalak olyan hatást keltenek, mintha egy fátyol lebbenne meg előttünk, maga Pénelopé vászna.

Elképzelhető, hogy az Odüsszeia kalandos cselekményének több jellegzetes részletét, helyszínét rejti sűrített formában a kompozíció, a szemek az egyszemű küklopszra, Polüphémoszra vagy akár a szereplők sorsát befolyásoló istenek mindent látó szemeire is utalhatnak. A kép felső részén a távolban hegyek csúcsos alakjai bontakoznak ki, majd a széleken a kék formák széttöredeznek a tenger érzetét, hullámait sugallva. Középen a kékség háttérbe szorul és mintha egy sziget emelkedne ki a vízből, a „vízövezett” Ithaka, ahol elképesztő energiák dúlnak. A kép szélein megjelenő szemmotívumok itt mintha pajzsokká változnának. A formák egymás hegyén-hátán hömpölygő forgatagában nyugtalanul cikáz a tekintetünk és mindent leural a vörös szín. Odüsszeusz történetének legdrámaibb és legbrutálisabb pontja, az Odüsszeia 22. éneke, A kérők megölése és ha itt figyelmesebben elmerülünk a csodálatosan gazdag sorokban, érdekes egybeesésre bukkanhatunk:

„S látta, hogy ott fekszik már mindjük a vérben, a porban,

együtt szörnyü sokan, valamint a halak sokasága,

melyet az ősz tengerből mind kifogott a halásznép

sokszemü hálóval, s az öböl partjára vetett ki:

mind a fövenyben hányódnak, s vágyódnak a vízbe,

életüket míg el nem orozza a tündökölő nap:

így omlottak a kérők ott egymás tetejébe.”

A festményen ott a vért jelképező vörös szín, az egymás tetejére omlott kérők, a sokszemü háló, halszemek, valamint a teljes énekben számos ponton kerülnek említésre a pajzsok. Maga a tarkaeszű és bölcs Odüsszeusz is egy négyrétű pajzsot terít vállára, talán a mű középpontjában lévő kerek forma épp az őt szimbolizáló pajzs.

Hogy mi látható pontosan, abban Rozsda bonyolult idő- és térlátásának, valamint hamis bejáratokkal és kijáratokkal teli rejtőzködő belső világának köszönhetően, sose lehetünk egészen biztosak. Ahogy Françoise Gilot, Rozsda közeli barátja mondta, „Rozsda Endre olyan mint a természet. Irtózik az ürességtől, szeret rejtőzködni: rajtunk múlik, hogy fel tudjuk-e fedezni és meg tudjuk-e látni az igazságot tükreinek szellemi játéka mögött.”

Mulasics László: Interferenciák III. 2001, enkausztika, olaj, vászon, 200×160 cm, Várfok Galéria

A kavargó érzelmek és viharos hullámok után evezzünk (látszólag) nyugodtabb vizekre, Mulasics László egyik utolsó alkotásához, az Interferenciák III. című képhez. A mű Mulasics utolsó korszakának élénk színekkel jellemzett, monumentális alkotása. Mulasics ekkora az anyagot megtanulja teljes mértékben kezelni és átalakítani, elképesztő precizitással helyezi el váltakozva a két egymásnak ellentmondó minőséget, az olajat és a viaszt, oly módon, hogy már csak tapintásra lehet különbséget tenni köztük.

Az Interferenciák III. 4 rétegből áll, a harsogó sárga alapra jön egy függőleges súlyozású tekeredő kék vonal, efölött nyílnak a vízszintes irányt sugalló, papírstencilekkel felvitt fehér és kék interferencia vonalak. Olyanok, mintha ablakok lennének egy másik világba, a felület itt egészen élővé válik, egy dialógusnak lehetünk tanúi, ahogy a fehér viaszos részek puha organikus volta alapot teremt a kék szilárdan és hűvösen meredő vonalainak. Utóbbit egy egészen finom színátmenet hoz még inkább mozgásba. Ez a klasszikus színkombináció és az életmű számos pontján felbukkanó művészettörténeti utalások, Luca della Robbia hasonlóan kék és fehér tónusú reneszánsz majolikáit juttathatják eszünkbe.

Él és vibrál az egész felület annak ellenére, hogy egy szigorú négyszög szab neki határt, a fragmentáltság még inkább felerősíti a formákban forrongó energiákat. Ez Mulasics zsenialitása! Elsőre a rend, a tökéletes arányok, gyakorta az aranymetszés, a geometria nyugalma érinti meg a nézőt, egyszóval Mulasics intellektualizmusa, de minél inkább közelebbről szemléljük a műveket, annál inkább mozgásba lendülnek a statikusnak tűnt felületek. Fröcskölés, elhúzás, hevítés, visszakaparás, egymáson átható színrétegek, mindez egy elképesztően impulzív érzéki színteret teremt. Olyan táguló energiáknak lehetünk itt tanúi, mint Ingeborg Bachmann Dalok a szigetről c. liturgikus versében:

A föld alatt tűz van,
tiszta tűz, lövellő.

A föld alatt tűz van,
és folyékony kő.

A föld alatt folyó van,
bennünk terjedő.

A föld alatt folyó van,
csontot perzselő.

Egy nagy tűz jő,
egy folyó jő a földre.

Tanúvá lépünk elő.

Teljes vers ide kattintva érhető el.

A Rendkívüli művek, rendkívüli időkben sorozat ezennel véget ér. Szeretnénk megköszönni, hogy velünk tartottak ezen a két hónapos, korszakokon és stílusokon átívelő utazáson. Nagy örömöt jelentett számunkra a sorozat írása és a számos pozitív visszajelzés Önöktől. A nagy érdeklődésre való tekintettel arra gondoltunk, hogy egy Rendkívüli művek, rendkívüli időkben című csoportos kiállítással örvendeztetjük meg Önöket, mely a cikkekben szereplő művekből kerül megrendezésre a Várfok Galériában 2020. június 25-től. Reméljük, sokan ellátogatnak majd hozzánk, hogy immár személyesen folytassuk tovább a megkezdett utazást.

* Françoise Gilot és Mulasics László művei elérhetők a Várfok Galériában.

* A szerző a Várfok Galéria művészeti vezetője, művészettörténész

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X