Waltraud Meier Wagner erős és érzéki nőalakjainak korszakos megtestesítője, aki huszonhét évesen hódította meg a bayreuthi Zöld Dombot Kundry szerepében, majd harmincöt éven át ünnepelhette a közönség Ortrudként, Sieglindeként és az élete szerepének tartott Izoldaként is.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
A legendás énekesnő minden olyan zenei eszközt felsorakoztat, amelynek elsajátítása a Trisztán és Izolda szerelmi és halálvágyának tökéletes, generációk számára etalont jelentő kifejezéséhez is vezetett.
Az operától való visszalépés egy tudatosan felépített életpályaterv előre elhatározott mozzanata volt. Waltraud Meier négy fázist tart számon egy énekeskarrierben. „Először az ember igyekszik a csúcsra törni pályája elején, aztán arra koncentrál, hogy ott is tudjon maradni. Ezt akkor is igyekszik megtartani, amikor már a nyomában van az új énekesgeneráció a maga tehetségével és ambíciójával. A legnehezebb természetesen a visszavonulás megtervezése. Holott nincs annál magától értődőbb, mint hogy egyszer minden véget ér.
A folyamatokat hála-, gyász- és nosztalgiaérzés kíséri, de ott van a beteljesülés érzése is!”
Az, hogy az utóbbi időben nem énekel már operát, hanem dalesteket ad, nem azt jelenti, hogy felhagyott volna valamivel, hanem azt, hogy az évtizedes tapasztalatokat más formában kamatoztatja. „Wagnernél maga a szöveg is zene – nyilatkozta. „Zenei elemként használja a mással- és a magánhangzókat is. Nem ismerek más komponistát, aki ilyen szinten valósítaná meg ezt a szimbiózist. Nem elég érthetően kiejteni a szavakat – meg kell élni és a közönségnek közvetíteni kell a bennük lévő hangzók zenei tartalmát is.”
„Bársonyosan, lágyan árad az ének Mahler négy Csodakürt-dalában, ezüstösen csillognak a pianók, minden tökéletesen megformált – a művésznő egy olyan életszakaszában, amikor pályatársai többnyire már a színpad közelébe sem jutnak” – írta egy kritikus 2016-ban. Arra a kérdésre, hogy hosszas megfontolás után mondott le minden színpadi szerepéről, vagy ez hirtelen döntés eredménye volt, az énekesnő így válaszolt: „Ezen hosszasan gondolkodtam, hiszen mérlegelnem kellett, mi az, amit a testem teljesíteni tud még. Nehéz kérdés volt, mert bizony igazságtalanság az élettől, hogy amikor az ember idősebb, és végre megtanulta, hogyan kell csinálni a dolgokat, fogyni kezd az ereje. Egy darabig lehet ezt ellensúlyozni, akár kifejezéssel, akár azzal a tudással, hogy miképpen lehet pótolni a fogyatkozó erőt, de ha tudatosan figyeli magát az ember, észre kell vennie, hogy a terhelések mind hamarabb és hamarabb késztetik engedményekre – és tudni kell abbahagyni. Ez a történet testi része. Másfelől azonban, ha az ember felépített egy életet, amelyben az addigi tevékenységén kívül is vannak lehetőségek, vannak szabad terek, amelyeket szeretne még tartalommal megtölteni, elfogja a félelem, hogy esetleg nem lesz erre módja. Ezt szeretném elkerülni.”
Amikor a riporter az énekesnő távolabbi terveiről érdeklődött, ezt a választ kapta: „Önálló szólóestet nem szeretnék, de vannak elképzeléseim olyan koncertekről, amelyeket valakivel, esetleg egy baritonnal közösen adok majd.” De vajon mennyire fárasztók a dalestek? Egy kétórás program, amelyben folyamatosan kell énekelni, a legnagyobb opera szerepeknél is nagyobb kihívás. Lehet, hogy egy dalest jobban igénybe veszi a hangot, mint egy Izoldaalakítás? „Ezt azért nem mondanám – válaszolja Waltraud Meier, – ám jelen pillanatban Izoldát sem szeretnék énekelni, hiszen már régen elbúcsúztam a nagy operaszerepeimtől. Most ez a dalest van műsoron, amely egyébként valóban kimerítő, elsősorban a folyamatos koncentráció miatt. A dalok egymást követik, mindegyikben egy másik világba csöppenünk, hiszen mindegyik egy miniopera, önálló történet. Ezeket kell elmesélnem, s ebben a gyakran filmként megjelenő szöveg a legnagyobb segítség.
Ha ez sikerül és érzékelem, hogy a közönségnek örömöt szereztem vele, megérte a fáradságot.”
Valóban ennyire képszerűen gondolkodik? – hangzik a következő kérdés. „Hogyne. Mégpedig nagyon finom rajzolattal, árnyaltan színezve jelennek meg ezek a képek. A Kis Rajna-legendában is azonnal megjelenik a Neckar, hallom a víz csobogását. Aztán kiteljesedik a kép, és már az pereg a szemem előtt, ahogyan a gyűrűt a folyóba dobom… A hal bekapja, és már látom is a királyi asztalon feltálalt halat, hasában a gyűrűvel.” Ennyire beleéli magát a dalok történeteibe? „Egyfelől igen, nagymértékben azonosulok velük. Ennél azonban talán még fontosabb, hogy teljesen a magaménak érzem a szöveget. Ez volt mindig a cél: sajátomként kezelni, énekelni a szöveget. Csak így lehetnek hitelesek a megjelenített figurák. Olyan szinten kell elsajátítani, hogy még véletlenül se énekeljek mást, mint amilyen szöveg a kottában szerepel.
És ahol a szó már nem elég, ott az érzések manifesztálódnak az éneklésben, ami egy külön nyelv – a lélek nyelve.”
