Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap Élő közvetítés - „Acélos ujjak, arany szív” – Rachmaninov zongoraversenyeit adja elő...

Élő közvetítés – „Acélos ujjak, arany szív” – Rachmaninov zongoraversenyeit adja elő Balázs János

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Öt zongoraversenyt eljátszani két nap alatt merész vállalás egy szólistának. Főleg akkor, ha azokat a versenyműveket Rachmaninov írta. Balázs János viszont éppen erre készül augusztus 18-án és 19-én a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral. Nem a maratoni jellegért: a zene kívánja így.

- hirdetés -

A két koncertet 19.30 órai kezdettel élőben kövzvetítjük a Zeneakadémiáról Facebook-oldalunkon és Vimeo-csatornánkon.  

Amikor 1897-ben Rachmaninov első szimfóniáját súlyos szavakkal elmarasztalta a kritika – volt, aki egyenesen az egyiptomi tíz csapáshoz hasonlította a kompozíciót –, a huszonnégy éves zeneszerző vigasztalan volt. Annyira, hogy még Lev Tolsztojt is felkereste biztató szavakért, aki viszont mogorván csak annyit mondott, hogy neki is voltak nehéz időszakai, és amúgy is: fel a fejjel, ilyen az élet! (Az öreget aztán maga Csehov mentegette Rachmaninovnál, mondva, Tolsztojnak biztosan csak a hasa fájt már megint, azért volt közömbös.) A zeneszerzőn végül Nicholas Dahl hipnotizőr tudott segíteni, akivel négy hónapon át minden nap találkozott.

„Meg fogod írni a zongoraversenyt. Könnyen megy majd a munka. Rendkívüli minőségű darab lesz” – mondta a professzor a hipnózisban lévő páciensnek. A módszer bevált, a három éves alkotói válságnak vége szakadt. A II. zongoraverseny első oldalán ott az ajánlás: „á Monsieur N. Dahl”. Rachmaninov zongoraversenyei – különösen a II. és a III. – hipnotikus erejű alkotások.

„Mámoros állapotba kerül tőlük az ember, az első öt-hat perc után úgy érzem, az ujjaim szinte maguktól játszanak, és én, az előadó, egyszerre magam is hallgató leszek”

– mondja Balázs János. Neki is sok hónapnyi kemény munka van abban, hogy ez a transzállapot létrejöhessen. A zongoraművész két egymást követő napon, augusztus 18-án és 19-én mind a négy zongoraversenyt, valamint az ötödiket, a Paganini témára írt Rapszódiát is előadja a Zeneakadémián. Ez olyan vállalkozás, amire nem sokan hajlandóak:

„Hatalmas fizikai és agyi igénybevételt jelent, de mikor, ha nem most, 32 évesen próbáljam meg, amikor erőm teljében vagyok?” Természetesen elsősorban nem atlétikai teljesítmény ez a kétnapos maraton: „Szeretném, ha az első koncert hevültségével ülne be a közönség a második estre, és ott folytatjuk majd, ahol abbahagytuk.”

Első zongoraversenyét Rachmaninov 1891-ben, tizennyolc évesen írta, a Moszkvai Konzervatórium végzős diákjaként. „Elképesztő ifjonti hév van ebben a műben, és mindaz már megtalálható benne, ami az érett zeneszerző zongoraversenyeiben is” – mondja Balázs János. Rachmaninov 1917-ben átdolgozta a művet, a magyar zongoraművész azonban a szólórészt illetően vegyíti a két változatot. Ritkán játszott darab, nem úgy, mint a II. zongoraverseny, amelynek lassú tételéből készült Eric Carmen híres All By Myself című száma. A concerto lelki mélységei persze jócskán túltesznek a Bridget Jones-főcímdalon. Balázs János szerint:

„Minduntalan érződik benne a démoni teher és a depresszióból való kitörés vágya, a fényesség minduntalan felbukkan és elbújik. Ez olyan versenymű, amiben ott kell hagyni egy darabot a lelkedből, mert habár sok lehetőség van a csillogó virtuozitásra, nem elég csupán jól eljátszani.”

Rachmaninov maga rendkívül technikás játékos volt, erről hangfelvételei tanúskodnak, hatalmas kezeiről pedig azok a nagy ambitusú akkordok, amelyekre szinte minden zongoristának saját stratégiát kell kidolgoznia. „Kellenek hozzá a megfelelő adottságok. Akinek nem megfelelő erejű és flexibilitású a keze, nem tud hozzákezdeni” – mondja Balázs János a III. zongoraverseny kapcsán. Ez a mű a csúcs, a zeneszerző személyes kedvence a saját versenyművei közül. Csakhogy olyan nehéz, hogy alig akadt szólista, aki megpróbálkozott vele (Josef Hofmann, akinek a dedikáció szólt, soha nem játszotta), egészen addig, míg a harmincas években fel nem tűnt Vladimir Horowitz. „Rachmaninov nem volt tisztában a zongora lehetőségeivel, míg nem hallott engem játszani” – jelentette ki nagy magabiztossággal a legendás előadóművész. Ha ez így erős túlzás is, tény, hogy előadása annyira tetszett a szerzőnek, hogy maga nem is játszotta ezután a Harmadikat. „Többször meghallgattam Horowitz koncertfelvételét, amelyet talán maga Rachmaninov is hallott a közönség soraiban. Sok félreütés van benne, de közben olyan zeneiség, amin nem lehet túltenni. Horowitz eggyé vált a darabbal.”

„Acélból vannak az ujjai, és aranyból a szíve” – ezekkel a szavakkal jellemezte egy kortársa Szergej Rachmaninovot, aki zeneszerzőként a legnagyobb személyességet vallotta. Barátai beszámolói szerint intuitív és spontán típus volt. „A zenének szívből kell jönnie, és szívet kell megcéloznia” – mondta egy interjúban. Kritikusai gyakran szemére hányták, hogy a múlt század romantikája jellemzi a zenéjét. Mi tagadás, maga is Rachmaninov is beszélt hasonlóról. Volt, hogy az Európában dívó „kakofónia iránti rajongás” miatt panaszkodott, máskor így nyilatkozott:

„Úgy érzem magam, mint egy szellem, ami egy idegenné vált világban kóborol. Nem tudom levetkőzni a régi stílust, és nem tudom elsajátítani az újat.”

Talán mégis ezt próbálta meg az 1926-ban befejezett IV. zongoraversenyben, amely afféle „fekete bárány” a versenyművei sorában: ebben keveredik a posztromantika, az avantgárd és a Gershwin-féle amerikai zene nyelve. Nagy feladat az előadó számára igazságot szolgáltatni ennek a műnek – Arturo Benedetti Michelangelinak és Borisz Berezovszkijnak például sikerült –, mivel a szerkezete igen széttartó. Persze, összetéveszthetetlenül rachmaninovi zene ez is, oroszos melankóliával és mutatós zongoraszólammal.

Szergej Rachmaninov – forrás: senar.ru

Miközben a szakma elmarasztalta Rachmaninovot romantizmusáért, a gramofon találmánya újabb közönségnek szállított zenét. Nekik pedig nagyon is ínyére volt az orosz mester zenéje. A harmincas években Rachmaninov visszatalált önmagához, egyik utolsó nagy műve a Paganini 24. caprice című művére írt Rapszódia. A szerzőt itt szellemes, játékos kedvében találjuk, még az a híresen gyönyörű melódia a 18. variációban is az eredeti Paganini-motívum megfordításából született. Zsigeri ötletektől hemzseg a zongoraszólam és a hangszerelés. „Ez az a darab, ami gyakran mosolyt csal az ember arcára” – véli Balázs János. – „Közben, mindennek ellenpontozásaként pedig megjelenik a Dies irae témája.”

Ide kapcsolódik:
Rachmaninov 1928-as budapesti fellépésének kulisszatitkai

Balázs János szerint Rachmaninovot, a zongoraművészt különleges élmény hallgatni. „Ő úgy zongorázott, mint egy zeneszerző, egy Chopin-noktürnből is képes volt szimfóniát csinálni. Egy letűnt korszakot idéz a játéka, az utolsó lenyomata a romantikus előadásmódnak.” És zeneszerzőként? „Olyan csúcspontokra visz a zenéje, mint senki másé. És ha tőle játszom, érezni lehet, hogy a közönség szíve együtt dobog az előadóval. Azt nagyon szeretem.”

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X